Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Perzsa költészet

2010.02.20

FIRDAUSZÍ - a legnagyobb perzsa epikus költemény költője, Abú'l-Qászim Firdauszí született 940 körül egy Túsz környéki faluban, egy kisbirtokos (dehqán) családból. Kora ifjúságától foglalkozott Irán epikus hagyományainak tanulmányozásával, majd 980 körül e munka elkezdőjének, Daqíqínek halálakor ő vállalkozott a nagy terv megvalósítására és a prózai Sáhnáme költői feldolgozását 994-re befejezte, majd egyéb forrásokat (Zarír, Ruszten, Nagy Sándor stb. tetteiről) dolgozott fel hozzá. 1010 körül fejezte be nagy művét, s Mahmúd ghaznavida szultánnak ajánlotta fel. Különböző okok miatt, főleg a költemény erőteljes perzsa tendenciái miatt, Mahmúd megharagudott a költőre, aki kénytelen volt elmenekülni. Szülőfalujában halt meg 1020 körül. A több mint ötvenezer pár-versből álló Sáhnáme tárgya Irán múltja, a legendás, mitikus kezdetektől az arab hódításig.
http://terebess.hu/keletkultinfo/firdauszi.html

A KÖLTŐ UTOLSÓ IMÁJA
Faludy György fordítása

Te, ki eget-földet alkottál a porból,
nagy igazságosztó, ki mindenre gondol:

állítsd vissza végre a perzsa trón fényét
s jóhírét, melyet a gonoszság lerombolt,

küldj nékünk egy férfit népünkből, keményet,
nemes lelkűt, józant, csak egyet a sokból,

tiszta fejűt, jogban s tudományban jártast
és előrelátót, ki mindent megfontol,

ki őseink hírét-nevét megújítja
és Iránban édent teremt a pokolból.


Szász Károly fordítása

1.
SZÁL ÉS RUDABÉ LEÍRÁSA

I. Rudabé

A nőszobában ül egy báj leánya,
Szebb képű mint a napfény ragyogványa.
Tetőtől talpig mintha volna tán
Fehér ivor, termetre meg platán.
Nyaka hófényű s moschus-szagú fürte
Tömött gyűrűbe' hullámzik körülte.
Mint gránátfán a virág: bíbor ajka,
Bokor-emlője két szép alma rajta.
Két szeme kék, mint nárciszok a dombon,
Pillái holló-szárny-színűk azonban.
Homlokán két íjt hord e hölgyek hölgye:
E két felajzott nyíl: a két szemöldje.
A holdat keresed? szelíd arcán áll;
Nem illatosb az ámbra szöghajánál.
Nincs párja bájban, nyájasságban, édben;
Élő paradicsom ő, földi Éden!

II. Szál

Festő kezében a művész-ecset
Se' festhet oly erőt, nem oly kecset.
Oroszlán ő, ha harc pályája nyíl',
Barátinak áldás-dús mint a Níl.
Harcban, nyergéből hullarendeket dönt,
Trónjáról amit szétönt: arany és gyöngy.
A szerencséje oly ifjú s vidám
Mint maga; arca égő tulipán.
Ha lóra pattan s támad és rohan:
Lehe emészt, mint sárkányé, olyan.
Vérzik a föld is, ahol ő gyűlöl,
S sápad, kire tőrét emeli föl.
Egy foltot bír csak testi kelleme:
Hogy haja ősz; - de ki szól ellene?
Mert e fehér haj még jól áll neki:
Háló az, mely szíved' foglyúl veti.


SAMSZO'D-DÍN HÁFIZ - a klasszikus perzsa költészet talán legnagyobb lírikusa (született Sírázban 1325 körül, meghalt ugyanott 1390-ben). Először a mongol Abú Iszáq Indzsú (1343-53) sírázi uralkodó kedvelt költője, majd annak bukása után a Keleten is hírhedt despotikus Mozaffarida-dinasztia több uralkodójának hol kegyelt, hol mellőzött udvari költője. Verseiből kivehetően egy medreszében is tanított, és bizonyos időszakokban meglehetősen szegényen élt. Ghazaljainak legalább egynegyede igen rafinált dicsvers (előtte a ghazalt ilyen célra nem használták), ugyanis e versek kedvese (Ma'súq) valójában a qaszídák szokásos dicsértje (Mamdúh) lesz Háfíznál. Máig sem véglegesen lezárt kérdés Háfíz ghazaljainak szó szerinti, illetve misztikus értelmezése. A lényeg valószínűleg az, hogy Háfíz költészete az udvari szerelmi líra beteljesítése; különböző alkotófázisaiban más-más tendenciákkal bőségesen felhasználta a szúfí költészet sokféle értelmezési lehetőséget nyújtó allegóriákban gazdag formanyelvét. Sajátosan szublimált, a tökéletességig csiszolt, mégis egyszerű művészet az övé, amellyel a klasszikus perzsa költészet legközelebb jut a lírához.
http://terebess.hu/keletkultinfo/hafez.html

SZEBB AZ ARCOD, MINT A SZÉPSÉG HOLDJA...
Képes Géza fordítása

Szebb az arcod, mint a szépség holdja: büszkén csillogó,
És az állad gödre jóság kútja, tisztább, mint a hó.
Látni téged! Látni vágyó lelkem ajkamig tolul,
Visszatérjen? Szádhoz érjen? Szólj, s parancsom lesz a szó.
Két szemed szép szirmu nárcisz, nincs ki nékik ellenáll,
Részegítő szép szemeknek ellenállni nem való.
Álomittas lelkem, érzem, nemsokára felriad:
Tiszta csöpp hull rá szemedből, mint a gyémánt csillanó.
Kérd a szellőt, rózsa-arcod gyönge szirmát hozza el,
Rózsakerted illatából inna szám, a vad, mohó.
Éljetek vígan sokáig, Dzsemsid ékes udvara,
Bár mig éltem köztetek, szám, hej sokat volt szomjazó.
Szíveket zúz össze, jaj, a kedves - ezt mért engedik?
Jóbarátom, vélem egy vagy: óvakodj, míg int a szó.
Ó, mikor fog szomju vágyam teljesülni, istenem!
Szétzilált hajfürtjeid közt megnyugodnom volna jó.
Fogd ruhád fel, hogyha mellém lépsz, ne érje por, se vér,
Mert ahol jársz, tört szivekből porba dől a vérfolyó.
Hő imát mond Háfíz, és te, kedves, áment mondj reá.
Bár lehetne ételem méz, bíbor ajkadról folyó!
Könnyü szél, Jazd városának hadd üzenjek még veled:
Bár a hálátlan fejekből lenne labdád egy csomó!
Megterített szőnyegedtől távol élek, ám a vágy
Bennem él, hogy légyek a sáh tetteit magasztaló.
Ó, dicső sáh, égi csillag! Büszke kastélyod porát
Csókolom majd, mint a csillag, fenn az égen lángoló.


SÍRÁZ DICSÉRETE
Faludy György fordítása

Zöld hegyekbe ágyazott szép otthonom, Sírázom,
kényeztessen el a jósors, rád Isten vigyázzon.

Dzsafárábádból lebegjen a szellő, a drága,
s hozzon ámbraillatot a rózsák városára.

Vándor, jöjj hozzánk, ha ugyan vonz a szép s a kellem,
maradt még itt nálunk némi műveltség meg szelem!



MOSZLEHO'D-DÍN SZA'DÍ - a klasszikus perzsa költészet egyik legmarkánsabb alakja, aki a goethei értelemben vett világirodalomban is helyet kér, és akit a perzsák joggal tartanak Firdauszí és Háfíz mellett legnagyobb költőjüknek. (Született Sírázban 1213-19 között, meghalt ugyanott valószínűleg 1292-ben.) Alapos bagdadi tanulmányok és hosszú vándorút után Sírázban telepedett le, ahol 1256-57-ben a szelgurida Abú Bakr ibn Sza'd emírnek ajánlva megírta a Búsztán (Gyümölcsöskert) című didaktikus költeményét, majd 1258-ban kiadta másik híres művét, a Gulisztán-t (Rózsáskert), melyet az emír fiának, Sza'd ibn Abí Bakrnak ajánlott. (Ez utóbbitól vette költői takhalloszát, a Sza'dí nevet.) Ezután haláláig szúfí életet élt, s rendkívül tevékeny költői és tanítói munkásságot fejtett ki. A szúfízmus köntösében jelentkező mondanivalóját igen gyakorlati gondolkodás, mély humanizmus és az erkölcsi oldal előtérbe állítása jellemzi. Lírájából ghazaljai érték el a műfaj eddigi fejlődésének csúcsát, amelyet majd csak Háfíz múl felül.
http://terebess.hu/keletkultinfo/szadim.html


HAMIS BARÁTOK
Franyó Zoltán fordítása

Akik hűséget hazudtak tenéked,
Mohó legyekként dézsmálták a mézed.
Míg volt miből elcsenhetett a dévaj
Csapat, körötted zsongott, mint a méhraj.
Mihelyt a balsors szétrombolta házad,
S a pénzeszsák, mint rossz tömlő, kiszáradt,
A szívesség és hűség is kiégett,
Már senki sem jött mint barát elébed.
Ha később újra boldog lett a sorsod,
S a jó szerencse ismét rád mosolygott,
S vajat hozattál asztalodra: menten
Ezernyi légy jött, hogy körülkerengjen.
De ez az éhes falka nem miattad
Jön el, hanem mert zsíros konc akadhat.


ARANY ÉS ERÉNY
Franyó Zoltán fordítása

Imígy szól az egyik: "a pénz ád erőt,
Hogy mindent elérhess a jobblét előtt.
Ki nincstelen, annál vitézség mit ér?
Olyan, mint vezér, kit sereg nem kisér.
Ki nem bírja pénzzel, legyen rangja bár,
Olyan, mint a rút nő, ki pompázva jár.
Madárhoz hasonló, melyen cifra, dús,
Pazar tollazat van, de nincs rajta hús."
S imígy szólt a másik: "Cseréljük föl ezt;
A rang és tekintély, mi naggyá növeszt!
Be olcsó az ember, ha még rangja sincs,
A hír több a pénznél, a név drága kincs.
A bölcs férfi rangért epedjen csupán,
A pénz úgyis eljő a hírnév után."
No Szá'dí, kié hát a legfőbb erény;
Ki híres, ki gazdag? - "Ki jó és szerény!"



OMAR KHAJJÁM - a legnagyobb perzsa rubá'í-költő. Született 1025-50 között Nísápúrban. Kiváló matematikus, fizikus, asztronómus és filozófus (Avicenna követője) volt, és 1074-79 között ő állt a híres naptárreformot végző bizottság élén. Halálának valószínű dátuma 1122-23. Keleten főleg mint tudóst becsülték, s csak európai felfedezése után kezdték hazájában is elismerni. Fitzgerald híres, 1859-ben megjelent fordítása után Khajjám óriási népszerűségre tett szert Európában. Négysorosai kezdetben főleg szóbeli úton terjedtek. Gyökeres változásnak voltak kitéve, s az évszázadok során tetemesen bővültek. Mivel a hiteles Khajjám-mag meghatározása az adott anyag birtokában lehetetlen, a "felfedezés" után különböző életérzések alátámasztására a legkülönbözőbb módon értelmezték (epikureista, pesszimista, szabadgondolkodó, ateista, materialista, panteista misztikus, a "perzsa szellem" megtestesítője, sőt az árja faj képviselője a sémi fajú arabokkal szemben stb.) Nálunk, Fitzgerald változatát véve alapul, Szabó Lőrinc három egyéni hangú, művészi átköltése aratott nagy sikert.


Rubaiját (részletek)

Ébredj! – fölgyújtva az Ég sátorát
szétűzte az éj csillagtáborát
a Nap s Kelet Vadásza szórja már
a Szultán Tornyára nyílzáporát.

Kakasszó harsant át a reggelen
s bekopogtak: „Hé! nyitni odabenn!
Nincs sok időnk, s ha egyszer elmegyünk,
nem jövünk vissza többé sohasem.”

Építs kunyhót vagy büszke termeket,
fanyar vagy édes töltse serleged:
az élet bora lassan elfolyik,
az élet lombja hull, hull, s eltemet.

Hoz a Nyár, mondod, rózsát eleget.
De a Tegnap rózsája hova lett?
S az első nyári nap, ki tudja, tán
nem is ragyog már, csak sírod felett.

Nézd, hogy mosolyg a nyíló rózsa rád!
„Virítok – mondja – néhány napon át,
de erszényem egy reggel fölhasad
s a kert sarába önti aranyát.”

Kincsért ha sápaszt a zsugori gond,
ha szélbe szórsz kacagva száz vagyont:
a sírban nem leszel sehogyse más,
csak szürke por, penészes, puszta csont.

Meddő a Vágy; és ha mégis kikel,
nem dús kalász, csak magtalan siker;
percnyi remény: mint hó a Szaharán,
lehull, csillog, s nyom nélkül tűnik el.

Rozzant szeráj a Föld és jajszavát
az éji szél süvölti rajta át;
ki tudja, hány szultán nyitotta ki
és csukta már be korhadt ajtaját!

Hiába gyújtod ünneppé a Mát,
hiába száll a Holnapért imád:
int tornyáról a müezzin szava:
„Mindegy, bolond! megváltást egy sem ád!”

Sok-sok vén bölcs és hószakállu pap
mind-mind az Üdvhöz keresett utat;
igéiket megvetés neveti
s aszú por tömi be csontszájukat.

Hallgattam, ifjan, a Doktorokat
és Szenteket: vitatkoztak sokat,
körülmagyarázták a Semmit is,
de sohse lettem tőlük okosabb.

És vetettem velük Bölcs Magvakat;
nőjj, szép vetés: izzadtam napra-nap;
és minden aratásom ennyi lett:
„Mint szél jöttem s eltűnök mint a hab.”

Ferrás! a Lélek-szultán fáradottan
betér s megpihen kis porsátorodban;
Ferrás! a Szultán indul, s a Halál
egy intésére sátrad összeroppan!

Ha te meg én porladunk semmivé,
minden megy tovább, Végtelen felé,
s annyit törődik a Világ velünk,
mint a Tenger, ha kavics hull belé!

Mért költöd arra életed felét,
hogy földerítsd a titkok éjjelét?
Csak egy hajszál van Jó és Rossz között
– és mondd, barátom, mennyit ér a lét?

Mindig csak, mindig örök szócsaták?
Miért nyujtani a meddő vitát?
Miért akarsz izes szőllő helyett
levegő-fürtöt vagy fosztott csutát?

Jöjj! ne hallgasd, mit hazudik a bölcs!
Az Élet elfut, rá reményt ne költs!
Csak egy biztos: elhervad a virág,
csak egy biztos: lehull az ért gyümölcs!

A tudósok csak veszekedjenek,
szedjék szét egymást, földet és eget:
te dőlj le egy sarokba és nevess
mindenkin, aki terajtad nevet!

A Nagy Kéz ír s tovább megy; és a holt
egek zúgják a lángoló sikolyt:
millió könny egy sort le nem törül;
millió jaj egy betűt ki nem olt!

E bús világon sátrat vert a Gond
s hogy romokra emeljen büszke trónt,
a vén Halál porrá őrölte már
Perzepolist, Szmirnát és Babilont.

Végére jár, lásd, e papírtekercs;
a csalogány elröpült; percre-perc
száll a Tavaszból: holnap hervadó
rózsák alatt te is holtan heversz!

Óh szende Hold! gyönyörű, égi fény,
örök pályán keringsz az ég ívén;
de ha holnap fölszállsz a kert fölé,
már más köszönt rád telt kupát, nem én!

Óh Sáki, majd ha halálom után
tovább mulattok a kert pázsitán:
sírom fölött oltsd el a lampiont
és csapd a kőhöz csillogó kupám!
Tamam Shud