Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


India III.rész

2010.07.20

III. rész – Ladakhtól Budapestig

A 3 napos viszontagságos út után végre pár órája megérkeztem Leh-be. A buszos utazás meglehetősen kellemetlen volt, a Himalája komolyabb hegy, mint amire számítottam, nem olyan kis Alpok, Kárpátok, Magas Atlasz, mint amerre eddig jártam. 4000 m felet mar eléggé jelentkeztek az oxigénhiány, fáradékonyság jelei, feljebb egyre rosszabbul lettem, a végén mar csak a busz padlóján tudtam feküdni, felájult állapotban. Az 5000 m feletti hágókról nem is maradt más emlékem, mint az ablakból látszódó fehérre meszelt csortenek, imazászlókkal, aztán a motort
kikapcsoltak, es csak gurultunk lefele.

Leh 3524 m magasan fekszik, ezt a magasságot pár nap akklimatizáció után meg lehet szokni. Egy napot még Lehben töltöttem. Felkapaszkodtam a város feletti kolostorhoz. Innen át lehet tekinteni ez egész környéket. Leh Ladakh legnagyobb települése, de csak húszezer lakosa van. A többi település egészen aprócska, sokszor csak néhány házból áll. A város egyébiránt meglehetősen kiábrándító. Kosz, kóborkutyák, lepukkant épületek, a turistákat mindenki mindennel le akarja húzni. Még Ankarában elhagytam a kemping-gázpalackom gázrózsáját, itt végre valami túrafelszerelést árusító boltban sikerült újat venni, így a sok kiló konzervet, amit eddig lényegében potyára cipeltem, már végre elkezdhettem megenni. Pont, amikorra kezdtem megkedvelni az indiai ételeket. Most mar picit jobban vagyok, néhány csésze jakvajas tea egészen helyrehozott, már csak a fejem fáj, meg hányingerem van. Amúgy a jakvajas tea elsőre kimondottan pocsék, de a harmadik csésze után már hozzá lehet szokni. Mindenesetre megfogadtam, hogy otthon is fogok csinálni, csak azt nem tudom, honnan szerzek jakvajat… Csak az a furcsa, hogy sóval és borssal ízesítik, ha ezeket kihagyjuk még finom is lehetne. Lassan elmúlik a fejfájás, hamarosan az étvágyam is megjött. Persze rohangászni nem tudtam, meg a napi 10-12 óra alvás (kb. este 8-tól reggel 8-ig) rendszeressé vált, de a következő napon már el lehetett indulni a kolostorok világát felfedezni.

Reggel bementem a belvárosba, útközben egy kifőzdében megreggeliztem. A gázrózsán kívül vettem még egy kis kompakt fényképezőgépet, egyszerűen iszonyatos volt az érzés, hogy életem eddigi legkomolyabb útjából semmit nem tudok megörökíteni, és potyára cipelem a 8-10 tekercs filmet, így szerény költségvetésemből még erre is kellett tartalékolni. Tegnap este még a Pentaxot is megbütyköltem, az automata funkciók úgy tűnik végleg megszűntek, de manuálisan még állítható, ha a zárszerkezet időzítője jó, akkor azzal is tudok majd fotózni. A közeli bazárban az árusok már pakolják ki a turistáknak szánt jakszőr-pokrócokat, féldrágakő ékszereket, antik buddhista kegytárgyakat. Én mentem tovább a buszmegállóba, ahol rövid várakozás után indult is egy busz Karu faluba. Onnét egy aszfaltozott út haladt a vörössapkás buddhisták fellegvárának számító Hemis Gompába, azon gyalogoltam pár km-t. Az út az Indus felső folyásának hordalékhalmain kanyarog, két oldalt kavicssivatagra (szerír) emlékeztető köves pusztaság látható. A folyó egyik hídján különös állatok jöttek velem szembe. Útleírásokból már rögtön tudtam, hogy Tibet legfőbb háziállatához, a jakhoz van szerencsém. Hát, így elsőre nem egy megnyerő figura, de a hegyek között nyilván hasznos.

 Szerencsére hamar felvett egy autó, bár nem is stoppoltam, így könnyen eljutottam egészen a kolostor kapujáig. Belépve egy nagy udvarra jutunk, körben a kolostori épületek. A templom az én ízlésvilágomnak meglehetősen rideg és félelmetes. A hindu templomok életörömmel teli szobrai, napfényes udvarai, tavacskái után a szűk, sötét helyiségekben elhelyezett, nyomasztóan nagy Buddha-szobrok, a falakon vicsorgó haragvó démonok engem inkább elijesztettek. Tavasszal az udvaron rendezik meg a messze földön híres tavaszköszöntő ünnepséget, a Csam-fesztivált. Ilyenkor Ladakh egész területéről érkeznek ide a lámák és a zarándokok egyaránt, maszkokban, díszes ruhákban végzik el a szertartásos táncot, melyet a jellegzetes, hosszú trombitaszerű hangszerek dörmögése kísér. A nagy kolostor felett még áll egy kisebb épülettömb is, oda még felsétáltam. 

Az út leomlott sziklák között kanyargott, alatta kis patak robajlott, a partján miniatűr, ám annál szebb virágok élvezték a rövid nyarat, a távolban gleccserek, és a panorámába mindig belekerült 1-2 csorten, és kolostor is. Zarándokokat is láttam, magánosan kapaszkodtak fel a legmagasabb sziklafal tetején lévő csortenekhez is. Meg szerzeteseket, magányos remetéket is, akik lakatlan sziklák között, alig járt ösvényeken bandukoltak a kolostoraik között. Fent, a kis kolostorban (a nevét azóta sem tudtam meg) éppen végéhez közeledett egy szertartás, az előbb emlegetett trombiták, gongok, dobok félelmetes hangja betöltötte az épületeket. Az idő viszont gyorsan telik, és eléggé fáradékony is voltam, ezért sokat nem tudtam maradni.

Visszafelé egy angol lánnyal együtt stoppoltunk, szintén a kolostorban volt. Mint később kiderült, szomszédos szállodában lakunk Lehben, így lényegében elkísértük egymást. Leh központjában meg is vacsoráztunk, és egy kicsit még sétáltunk. Érdekes, hogy az utakat itt is nyárfák szegélyezik, ez valahogy nagyon jellemző a selyemút országaira, Irántól Ujguriáig mindenfelé ez van, és egyúttal élesen különbözik India többi részének trópusi fasoraitól.

Következő nap a Thikse község melletti erőd, és a kolostor volt a cél. Hemisz felé buszozva ezek mellett már tegnap el is mentem, igazából, akkor találtam ki, hogy itt is meg kéne állni, mert otthon jobbára csak a híres hemiszi gompáról (kolostor) lehet olvasni. Először a thiksei kolosorhgoz kapaszkodtam fel. A gelukpa (sárgasapkás)-szerzetesek legnagyobb ladakhi kolostora, egy hegy tetején. Lenyűgöző látvány. Középen, egy kívül vörösre mázolt épületben őriznek egy több emelet magas ülő Buddha-szobrot. A földszintről csak a lábait látni, ha az arcára is kíváncsi valaki, fel kell kapaszkodni a harmadik emeletre, a szobrot galériaszerűen veszik körbe az egyes szintek. Thikse ma is virágzó szerzetesi közösségnek ad otthont.

Régen szokás volt, hogy minden elsőszülött gyermeket kolostorba adtak. Ott élt, tanult a szerzetesekkel együtt. Ha felnőve nem tetszett neki, családot akart, visszamehetett a "civil" életbe. Aki komolyan gondolta, maradt. Még ma is sok gyermeket adnak kolostorokba, ahol tibeti nyelven tanítják őket, lényegében a kolostorok a nemzet őrzői. De nem csak gyermekként lehet bekerülni. Később is bárki, bármikor beléphet, akár ideiglenesen is, hogy a vallást tanulmányozza. Viszont a legrövidebb idő, amit lehet, az 3 nap, azt azért mindenki kibírja. Aztán, ha akar, visszamehet a civil életbe. Sokan azonban minden világi csábítás ellenére végleg a kolostort választják.

Az épületegyüttes tetejéről már látszott a következő célom, a sheji erőd. Pár km buszozás, és ott is voltam. Az úttól mani falakkal szegélyezett ösvényen lehet felkapaszkodni a XV. sz-i romokhoz. A mani falak, lapos kövekből, évszázadok alatt összehordott falak, a helybeliek az Om mani padme hum mantra írásjegyeit vésik a kövekre, és hálaadásként viszik egy-egy szent helyre. A vár Leh királyainak nyári rezidenciája volt, a hagyomány szerint a királynőknek a várban kellett megszülniük gyermekeiket. Az egész épület ma már eléggé romos, de a tetejéről nagyon szép a kilátás az Indusra, az előbbi thiksei kolostorra, és a környező, hóborította hegyekre. Innen már megállás nélkül buszoztam vissza Lehbe.

Érdekes, hogy a nagy magasság miatt, mivel a levegő jóval ritkább, ezért a hőmérséklet-kiegyenlítő szerepe is csekélyebb, az árnyékos és a napos területek között nagyon nagy hőmérsékletkülönbségek lehetnek. Egy utca árnyékos oldalán még elkelne egy pulóver, de a napos oldalon le lehet égni. Így igazából sosem tudtam eldönteni, melyik oldalon menjek, legjobb talán a nyárfasorok alatti utakon, a félárnyékban. Másik érdekesség, hogy napnyugtakor a völgyekben már besötétedik, de az esetenként több km-el magasabbra nyúló hegycsúcsokon még süt a nap, valami földöntúli ragyogást kölcsönözve a várost övező hegykoszorúnak.

Következő nap Lehtől északra, a Szpitok kolostor volt a cél. Mivel ez alig több 10 km-nél, nem kell korán elindulni. Az út az Indus mentén kanyarog, a főúttól balra egy leágazással érhető el a kolostor. A szpitoki kolostor az egyik legősibb Ladakhban, több, mint ezer éve építették. Egyszer, a 90-es évek elején ment egy sorozat a Duna-TV-n, Selyemút címen, ott egy teljes részt szántak neki. Híresek a szpitoki tekercslépek (tankák), de maga az épület hasonló az eddigiekhez, az én ízlésemnek meglehetősen rideg. A kolostor melletti faluban megebédeltem, a szokásos campa, tésztával és indultam vissza Lehbe.

Az ideút annyira megviselt, hogy este Lehben képes voltam a repülőjegy-irodában megkérdezni, mennyi a jegy Delhibe, de mivel irreálisan magasnak találtam a buszozás párszáz rúpiájához képest, inkább marad a busz. Remélem a Zodzsi-La hágó picit kellemesebb lesz majd Srinagar irányába, mint amin elfele jöttem.

A napok gyorsan teltek, hamar eljött az idő, amikor indulni kellett. Ez az utolsó napom Lehben, holnap tovább kell indulni, hiszen hosszú az út még hazáig. Az egész napot a városban töltöttem. Legelőször újra felkapaszkodtam a palotához, majd a kolostorhoz. A palota Leh hajdani királyainak a székhelye, ma is a volt uralkodócsalád tulajdonában van, de mivel nincs pénzük tatarozni, meglehetősen romos, mostanában kezdik felújítani. Még tovább, csortenek mellett elhaladva jutunk a kolostorhoz. Sajnos épp zárva volt, így nem tudtam bejutni, bár az elmúlt napokban láttam pár kolostort már. A kilátás viszont felejthetetlen, körben hegyek, alattam Leh városának vályogházai.

Péntek lévén délben lementem a központban lévő mecsethez, déli imára. Különös hangulata van a ladakhi mecseteknek. A környezet buddhista ízlésvilága teljesen rányomja bélyegét az iszlám imahelyre is, a másutt szokásos kék-zöld árnyalatok helyett, piros alapon aranyszínű indák. Akár buddhista kolostorban is lehetnénk, pirosra festett faoszlopok tartják a mennyezetet, a buddhista sárkányok absztrakt növényindákká szelídülnek, de az egész összhatása hasonló.

Délután még a város határában álló sztúpához sétáltam el. A házak után öntözött földeken kellett keresztülgyalogolni, többször meg is álltam. Néha egyik fordulóban felmálházott jakokkal találtam szembe magamat, de lassan kezdem megszokni őket. A sztúpa közelében áll egy kínai stílusú buddhista templom, teljesen más, mint a tibeti buddhizmus templomai, talán a helyi kínai közösség használja. A sztúpában (Magyarországon Zalaszántó közelében láthatunk ilyet) a hagyomány szerint Buddha valamely testrészének maradványait rejtik. A zalaszántóiban állítólag egyik hajszála van beépítve. Innen visszasétáltam a városba, a buszpályaudvaron megvettem a holnapi jegyet Srinagarba, és az estét a városban bóklászással töltöttem. A szokásos sós-vajas tea, campa, valami kifőzdében helyi tésztaételek vacsorára. És még egy tapasztalat: a tibeti lányok sem olyan rondák, mint ahogy sokszor olvashatjuk, sőt akad egy-két kimondottan szép is. Igaz, nem olyan paradicsomi a helyzet, mint Szádi Perzsiájában, de azért megteszi. Kár, hogy hamar öregednek, és már 30 évesen öregasszonyok.

 Reggel a szállodából kisétáltam a buszokhoz, hamar megtaláltam a srinagari járatot, kevésbé hamar, de egyszercsak el is indultunk. Ismét egy több napos buszozás következett, hágók, szerpentinek, sziklák, csortenek, sztúpák, jakok, katonai ellenőrzések. Az út a szpitoki kolostorig már ismerős, de egy darabig utána is követtük az Indus felső folyását, kezdtem azt hinni, ez egy kellemesebb utazás lesz, mint az idejövet. Aztán egyszercsak vége lett az aszfaltozott útnak, a busz valami valószínűtlen kőösvényen nekivág egy sziklafalnak. A völgy egyre szűkebb, az út egyre meredekebb, a busz hangja egyre rekedtebb. Ez így megy egy darabig, az alattunk lévő falvak kis játékházaknak tűnnek, korlát nincs, szembejövő forgalom van, fék ki tudja… Egy órát billeghettünk így, amire nagy nehezen kiértünk egy fennsíkra, ismét többé-kevésbé jó utak, és pár óra múlva Lamayuruba érünk.

A lamayurui kolostor művészettörténetileg is érdekes, tájképileg is, egy fantasztikus sziklaképződmény tetején áll, de nekünk, magyaroknak más miatt is ki kell emelni a nevét. Kőrösi, amikor a Himalájába érkezett itt pihent meg pár napra, mielőtt továbbutazott volna. Ő velem pont ellentétes irányba ment, Srinagarból Lehbe, tehát ami nekem utolsó város, neki ez volt az első kolostor. Így amíg a busz utasokra várt, és ebédszünetet tartottunk, én egy röpke látogatásra benéztem a kolostorba. A szokásos sötét, zordon, mogorva termek, dühöngő istenek, békés szerzetesek.

Az út tovább kanyargott a hegyek között, az Indust már elhagytuk, most a Suru folyó völgyében haladtunk. Estére értünk Kargilba. Mondták, hogy szabadprogram, hajnalban indulunk tovább, mivel sötétben életveszélyes volna továbbmenni. Gondoltam, hogy az eddigi tapasztalatok alapján nappal is az lesz, de mindegy. És ekkor gyanútlanul kiszálltam a buszból. Az etnikai határt már elhagytuk, Lamayuru óta már egyre inkább muszlim falvakon haladtunk keresztül, bár itt-ott még akadtak buddhisták is. Úgyhogy a minaretek látványa már nem lepett meg. Esti imára akartam benézni egyik mecsetbe, és lám, a kapu felett az Iránból ismert vallási vezetők: Khomeini és Khamenei Ajatollahok köszöntöttek. Bent a mecsetben a hívek imakövekkel imádkoztak, hát bizony, nagyon úgy tűnik, ez egy síita település lesz, a buddhista Ladakh, és a szunnita Kasmír között. Mind később kiderült ez a vidék egy síita nép otthona.

És akkor hajnalban kezdődik talán az eddigi legkeményebb buszozásom. Sötét van, a sofőr összeszedi a jónépet, indulunk. Alattunk a Suru folyó, felettünk hegyek, itt-ott katonai ellenőrzőpontok. A folyó túlsó fele már pakisztáni igazgatás alatt áll. Már hajnali szürkület van, amire elérjük a Zodzsi-La hágót. Az eddigiek után nem kimondottan magas, 3529 m. Az abszolút magasság tehát nem túl nagy, sőt himalájai viszonylatban kimondottan alacsony, voltam ennél 2ooo m-el magasabban is. Fizikailag itt már nem volt bajom, viszont a legnagyobb relatív magasságkülönbség, amit valaha láttam, itt volt. Az út legmagasabb pontja 3529 m, a völgy
alja 1ooo m körüli, több, mint 2 km mély szakadék az egész. Átlag 60-70 fokos szögben lefelé. De néhol lényegében 90 fokos sziklafalban vezet az út. Márha útnak tekinthető ez a 2 m széles, sziklafalban kialakított perem. Természetesen aszfaltburkolat, korlát, egyéb luxusdolgok mellőzve, mindez hajnali 5-kor, világítás nélkül, szakadó esőben, amitől már amúgy önmagában is elegem van. Olyan tragacsokkal, amik otthon az Alföldre sem kapnának forgalmit. Ha két jármű találkozik, a gyengébb tolat a legközelebbi helyig, ahol kerülni lehet egymást. Hátborzongató érzés volt billegni a buszban, amikor egy-egy nagyobb kövön ugrattunk át,
lent a 2,5 km-es feneketlen melységben a Driss folyó meg csak kis cérnaszálként kanyargott. Hangulatfokozónak itt is láthatunk itt-ott a sziklákon fennakadt rozsdakupacokat, hajdani utasaik könnyen lehet, hogy – pusztán természetvédelmileg is fontos módon – a himalájai hópárducoknak szolgáltak ritka csemegéül, merthogy hegyimentők nem hoztak onnan ki senkit, abban szinte biztos vagyok.

Nem saját anyag, de beszúrok ide egy youtube-os videó linket, hogy el lehessen képzelni a buszozást a hegyek között.

http://www.territorioscuola.com/youtube/view.php?video=3LTnv9d1Ghk&feature=youtube_gdata&title=Drive+through+Zoji+La

Külön érdekesség, hogy az autók, buszok, teherautók ablakain ki sem lehet látni, mert tele van pingálva a sofőr vallásának megfelelő emblémákkal. Így pl. a muszlim sofőrök ablaka Koránidézetektől ékes, képek
fityegnek a Mekkai, Medinai mecsetekről, síita sofőröknél meg Khomeini Ajatollah is ott lóg vagy három példányban. Lényegtelen, hogy a sofőr ki sem lát, a lényeg, hogy a Koránidézeteket lássa, bíznak benne, hogy akkor Allah úgyis megvédi. Hindu sofőröknél ugyanez pepitában, idézetek a Védákból, a sofőr orra előtt valami sokkarú istenség táncol. Egyszerű a helyzet a szikh sofőrökkel. Náluk egységesen legnagyobb tanítójuk, Nanak Guru integet kifele. Buddhistáknál valami vicsorgó, koponyákkal feldíszített haragvó démon pörgeti a tan kerekét, a sofőr meg egyik kezével az imamalmát pörgeti, másikkal meg a kormányt. Szóval valahogyan így néz ki egy buszozás a Himalájában.

Ezután az út egy leírhatatlanul szép völgyön vezetett keresztül. Még kiskoromban David
Attenbourghnak valamelyik könyvében olvastam egy leírást a Kali Ghandaki völgyről. Én attól Ny-ra jöttem (az már Nepálban van), de a leírás erre is igaz. Legfelül kopár sziklák, gleccserek, alatta havasi rétek, legelésző fekete-szőrpamacs jakokkal, a 3000 m alatti völgyekben virágzik a nálunk csak a Jeli-arborétumból ismert Rhododendron, fenyvesek, aztán még lejjebb bambuszerdők, művelt földek. Szakad a monszuneső, megérkeztünk Kasmírba. Jetivel nem találkoztam, úgyhogy a nagy rejtélyt nekem sem sikerült megfejtenem.

Miután sikerrel túléltem a Zodzsi-La hágót, már Kasmírban jártunk. A "boldog völgy" ahogy az útleírásokban olvashatjuk. Fogalmam nincs, ki találta ezt ki, azt sem tudom miért, de nem sok igazság van benne. Nagy Sándor óta immár két és fél ezer éve folyamatos háború dúl itt. A hegyekből kiérve hamarosan megérkeztünk Srinagar városába. Végre Srinagar. Örülök, hogy vége a hegyeknek, most már biztonságban érzem magam.

Rögtön a buszmegállóban találtam egy bácsit, akinek a hajóján kaptam 50 rúpiáért egy szobát. Srinagarról mindenekelőtt azt kell tudni, hogy rengeteg tó, folyóág közé épült a város, hasonlóan, mint Velence a tengeri lagúnákra. Titulálják aztán ezért Kelet Velencéjének is. A lakosság jó része a folyóágakon ringatózó lakóhajókon tölti mindennapjait. Sokan kiköltöznek a szárazföldre, a hajót pedig kiadják turistáknak. A másik, amit Srinagarról tudni kell, hogy a hírekből ismert Kasmír tartomány székhelye. A feszültség a muszlim lakosság és az indiai katonaság között lépten-nyomon érezhető. Minden utcasarkon géppisztolyos katonák ácsorognak, az utcákon átlag félóránként katonai gépkocsik járőröznek, időnként egy-egy katonai konvoj halad keresztül a városon. Emiatt aztán turista alig akad. Lakóhajóból annál több van. A bőséges túlkinálatnak aztán az az eredménye, hogy az elvben drága "luxusszállók" fillérekért kivehetők. Amint egyetlen külföldiként kikecmeregem a buszból, rögtön vagy öten körbeálltak, jobbnál-jobb lakóhajót kínálva. Végül egy középkorú bácsinál kötöttem ki, 50 rúpiáért. Egészen közel volt a hajója, amin én voltam az egyetlen vendég, de még mindig örülhetett, hogy egyáltalán van valaki balek, aki ilyenkor Kasmírba jön. Alighogy lecuccoltam, bemutatott a családjának, volt két fia, meg egy 19 éves, igencsak szemrevaló lánya. Délután besétáltam a belvárosba. Műemlék nincs sok, a fő érdekesség a sok hajó. Picit tényleg Velencére emlékeztet, mondjuk márványpaloták helyett fa hajókkal. A gondolát sikaráknak nevezett csónakok helyettesítik. Érdekes a mecset, ami teljesen buddhista hagyományok szerint épült, külsőre valami kínai pagoda benyomását kelti. Másik érdekesség, hogy gyönyörű szépek a lányok, talán egész Indiában itt élnek a legszebbek. Az egyik kisebb hegy tetején egy hindu szentély emelkedik, érdemes felkapaszkodni hozzá, onnét belátni az egész várost. Az éjszaka meglehetősen romantikusra sikeredett a Dál-tavon imbolygó hajón, a tulaj, felesége, fiai és a lánya társaságában. Teáztunk, szívtuk a vizipipát, beszélgettünk, és közben alig egy karnyújtásnyira halkan hullámzott a Dál-tó vize.

Kasmír lenyűgöző. A kasmíri lányok a legszebbek, akiket valaha is láttam. Srinagart nem hiába hivják az iszlám világ Velencéjének. Hegyek, erdők, virágok mindenfelé, folyók, tavak
útvesztője, mesebeli hajókákkal, mecsetek, minaretek, es a Föld legszebb lányai... mi kell meg? Alighanem a vicsorgó buddhista démonok rideg világa után ez maga a földi Paradicsom, amiről a perzsa költők írtak verseikben. Azt hiszem, kezdem érteni, miért harcolnak érte már annyit, évezredek óta. Egy szépséghibája van a dolognak csupán: full extrán van katonákkal. Ha egyszer egy geográfus készítene katona/négyzetkilométer sűrűségtérképet, tutira befutó helyen lenne. Minden falu elején-végén check pointok, 1oo m-enként géppuskafészkek, félóránként katonai konvojok dübörögnek.

Másnap reggel mentem a buszpályaudvarra, hogy továbbmegyek Pakisztánba. Mondták, hogy oda ugyan nem, mert a testvéri jószomszédság miatt csak egy határátkelő van nyitva, ahhoz pedig előbb Amritsarba kell menni. Oda ment is hamarosan busz. Már Lahore-ban olvastam az interneten, hogy 2 nappal ezután Srinagarba látogatott az indiai miniszterelnök, akinek ugyancsak meleg fogadtatásban volt része. Fel akarták robbantani az autóját, de valami hiba miatt ez nem jött össze, helyette negyven másik ember robbant fel, de a miniszterelnök túlélte a srinagari látogatást.

Elhagyva Srinagárt egy darabig a kasmíri völgyben haladtunk. Hamarosan viszont újra hegyek következtek. Eleinte kisebbek, majd egyre nagyobbak. A Pír-Pandzsál, a Himalája legeslegnyugatabbi, kis kiszögellése. Még egyszer, most már utoljára hegyek. Aztán Pandzsáb állam - pálmafák, rizsföldek, szakadó monszun, hőség, pára, a kolostorok világa valóságból emlékké vált, egy álmom pedig valósággá. Már elmúlt éjfél, amire Amritsárba értem. Egy riksával elmentem az Arany templomhoz, ahol még ilyenkor is várják a megfáradt utazókat. Lezuhanyoztam, és két óra körül kimentem a templomhoz. Körülötte még ilyenkor is áramlottak a hívek. Különleges hangulata van ilyenkor. Éjszaka, az Aranytemplom kivilágítva, és folyamatosan zajlik a pradaksina, a szentély körüljárása, igaz, kevesebben, de a szikh hívek egy percre sem hagyják magára templomukat. Másnap még maradtam Amritsárban, bevásároltam indiai fűszerekből, néhány kiló teából, meg lófráltam a városban. Rákövetkező nap mentem Lahore-ba, a határátkelés kicsit egyszerűbb volt, mint idejövet. Még Amritsárban kaptam egy másik szállodacímet Lahore-ban, ezúttal azt próbáltam ki. Kellemes hely, bár picit messze esik a belvárostól. Egy napot maradtam itt, és vonatoztam tovább.

A következő reggel már az ország É-i részén ért, Rawalpindiben. A városban sok látnivaló nincs, viszont jóval olcsóbb, mint a 20 km-re lévő modern főváros Islamabad, ezért jó kiindulópont a környék megtekintésére. Egy napot érdemes rászánni Islamabádra. Modern város, derékszögű utcákkal, hatalmas távolságokkal. Egyetlen komolyabb nevezetesség a Faiszál mecset, modern vonalú, hatalmas épülete. Újabb egy nap az ősi Taxila romjai. Hajdanában buddhisták lakták a környéket, a szobrokat, pénzeket egy múzeumban gyűjtötték össze. Az épületek romjai hatalmas területen szóródnak szét, lehet sétálni, de tömegközlekedéssel is lehet menni. Ez főleg teherautókat jelent, háromszor annyi emberrel megpakolva, mint amennyi első ránézésre felférne. Taxila romjaitól pár óra buszozás a messze földön híres-hírhedt Peshawar, az afgán határváros. Már az odaút is jól kezdődött. Felszállva a buszra rögtön beszélgettek, mint minden külföldivel, ahogyan az itt szokás. Magyarország a helybeliek tudatában meglehetősen alulpreferált része bolygónknak, magyaráztam, hogy valahol Ukrajna mellett. Ez aztán futótűzként tovaterjed, mire a busz túlsó végéből valaki elkezd kiabálni, hogy Ponyimajetye po russzki? Az örömteli -Da után kiderült, hogy még anno harcolt a polgárháborúban, állítólag nagy mudzsaheddin volt a bácsi, szerintem inkább mindig azon az oldalon állt, ahol épp fizettek neki. Ahogy kinézett, az alapján azt nem vonom kétségbe, hogy tényleg harcolt-e. Egészen Peshawarig beszélgettünk, közben több olyan útitárs is akadt, akik valamennyit tudtak arabul. Ennyi bemelegítés után a peshawari buszállomáson már automatikusan arabul kerestem a szálloda utcáját. Rögtön az első embertől. Nem szól semmit, átölel, rendel egy kancsó teát, és tört arabsággal kérdi, mi járatban vagyok. Elmesélem. Tea után felrak a megfelelő buszra, kifizeti a jegyet. A buszon szóltak, amikor megérkeztünk a vasútállomáshoz, onnét már gyalogoltam. Hamar meglett a szálloda, de már sötétedett, nem tudtam messze menni. Másnap jött az igazi városnézés. Konkrét nevezetesség, az nem sok akad, de a hangulat…amióta a Talibánt kirakták Afganisztánból, az Al Kaida errefelé tette át a székhelyét. Peshawartól kb. 40 km az afgán határ, de a városban néha már az az érzésem volt, hogy akár már Afganisztánban is lehetnék.

Legizgalmasabb talán a fegyverbazár. A szállodából szervezett taxival lehet elérni. Itt aztán minden van. Kalasnyikov, aknavető, kézigránát, földről indítható hőkövetős légvédelmi rakéta, vállról indítható rakéta, meg amire még Afganisztánban szüksége lehet az utazónak. Egylövetű durrantós puska, amilyen a jól felszerelt pakisztáni katonáknak is van már akár 10 dollártól. Az emberiséget a sátán karmai közül megmentő Oszama sejk kepei díszítik a kirakatokat, az emberek végtelenül kedvesek (egyúttal naivak is), alig fogadnak el valahol pénzt. Érdekes, hogy nyugatbarát útikönyvek kimondottan veszélyes helynek írják, én pont az ellenkezőjét tapasztaltam. Persze annak is szerepe lehet ebben, hogy arabul beszéltem velük. A városban elég sokan beszélnek arabul, és ha megkérdezték mivel foglalkozom, hát picit bajban voltam. Az egyetemi hallgató arabul tálib, ezzel másfelé nincs is gond, de pont Peshawarban. Hát itt mást is jelent. Amikor mondtam nekik, hogy tálib vagyok, nem egyszer félreértették, miszerint bizonyára Dzsihádra jöttem Afganisztánba, rögtön meg is hívtak teára, gyümölcslére, vagy éppen ebédre. Az irigykedő szomszédnak pedig büszkén magyarázták, hogy újdonsült ismerősük megy Kabulba, júeszarmi ra-ta-ta-ta. Közben mutatta is. Két napot maradtam ebben az egzotikus városban, ahol még a dollárt sem váltják (legalábbis kb. a negyedik pénzváltónál sikerült váltanom).

Ez volt talán az egész utazás megkoronázása, és az utolsó komolyabb állomás, bár otthon még tervben volt Afganisztán is, de arról – többek között a peshawari afgán konzulátus tanácsára – kénytelen voltam lemondani. Sajnos nem tudtam továbbmenni, hangsúlyoznám, nem a saját gyávaságom miatt, hanem Peshawartól É-ra kell katonai engedély, amihez kérik a magyar nagykövetség hozzajarulását. T. külképviseletünk dolgozói Islamabadban pedig nem nézték ki belőlem, hogy keresztül tudom szelni Afganisztánt, nem voltak hajlandóak ajánlást kiadni. Így Pakisztán felé megyek Iránba. Sajnos így a korona nem került fel eddigi útjaim tetejére, de azért a szívemben örökké él a remény, hogy egyszer majd - Kőrösi, Vámbéry, Stein Aurél után – én is keresztülszelhetem a hírhedt Khyber hágót.

Így innentől már csak haza kell érni, hosszabb időre már sehol nem tervezek megállni. Mindenek előtt visszatértem Rawalpindibe. Ott egy napot maradtam, bevásároltam teákból, és éjszaka mentem tovább Multánba. Onnan Quetta, aztán buszozás az iráni határra, és 4 nap múlva már újra Perzsiában voltam. A tranzit vízum most is csak egy hetet engedett, meg sem álltam Iszfahánig, ahol két napot maradtam, a sok buszozás-vonatozás után újra szállodában aludtam. Akárhányszor jövök vissza Iszfahánba, mindig megbabonáz. De azért mindig vannak új dolgok is. Ezúttal a város Ny-i határában álló Zoroasztriánus sírtoronyhoz mentem el. Az épület fenn van egy hegy tetején, ahonnét nagyszerűen be lehet látni egész Iszfahánt. Egy hatalmas, nagy zöld folt, a sivatag közepén. A zöldből itt-ott kibújnak a mecsetek türkiz-kék kupolái, és minaretjei. Visszafelé útbaejtettem a Lengő-minarateknek nevezett látványosságot. Ez nem más, mint egy mecset tetején álló két kis minaret. Ha az egyikbe felmásznak, és elkezdik előre-hátra mozgatni, a mellette lévő másik is bemozdul, amit a tetején lévő csengők csilingelése jelez. Fent a mecset tetején, a minaretek aljában volt egy fiú, akinek egy magyar nyelvű HVG volt a kezében. Gondoltam, valami Magyarországon tanuló perzsa diák lehet. Oda is mentem hozzá, hogy tud-e magyarul? Mondta, hogy persze, hiszen magyar. Hamarosan előkerült az útitársa is. El kell még mondani, hogy én pedig a Peshawarban vásárolt afgán ruhámban voltam. A körülöttünk álló perzsák persze csak ámultak-bámultak. Azt észlelték, hogy nem nyugati (értsd angol, francia) sem pedig általuk ismert keleti (perzsa, urdu, arab) nyelvre nem hasonlít, ahogy beszélünk. Oda is jöttek, Tiborékat megkérdezték milyen furcsa nyelven beszélnek ezzel az afgánnal. Mire elmesélték, hogy magyarul, és nem afgán, hanem magyar, akárcsak ők.

A következő megálló Keshán volt, az iráni szőnyegszövés egyik központja. Az óváros szélén találtam egy kis szállodát, és indultam is a sikátorokba. A bazár, és a benne rejtőző khánok, karavánszerájok még iráni viszonylatban is kimondottan szépnek számítanak. A mecsetek már inkább a perzsa átlagot hozzák (aki volt Iránban, az tudja, hogy a perzsa átlag, mecset esetében mit jelent:-)), bőven el lehetett ütni az időt, egyszer majd talán lesz lehetőségem itt is több napot eltölteni. Bár ez szinte minden helyről elmondható, amerre megfordulok. Másnap reggel mentem tovább Qom városába, ami Irán talán legfontosabb vallási központja. A mecset az egyik legkáprázatosabb iráni sírmecset. Az egész belső teret a síita-perzsa építészetre jellemző tükörmozaik borítja, valami egészen valószínűtlen, földöntúli csillogással borítva be a szent sírt. A külső falakat színes csempék díszítik, minden négyzetcentiméter díszítve van, egy picurka darab sem maradhatott ki. Az egésznek a két nagy és sok kicsi kupola valamint a 6 minaret ad egy igazán mozgalmas összhatást. A mecset-komplexum előtti téren kegytárgyárusok – Koránokat, imafüzért, a síiták által használt imaköveket, és sok egyebet is lehet itt venni. Egy közeli étkezdében ettem egy adag kebabot – ez egy tipikus, iráni étek, nyárson sült húsgombócok, sült paradicsom, rizskörettel – és irány a buszpályaudvar.

Este utaztam Teheránba, onnan Tebrizbe. Tebriz érdektelen hely, 1974-ben egy földrengés 100%-ban összedöntötte, csupa modern épületek, a városfalnak egy része maradt csak fenn, valamint egy mecset. A városi múzeumba itt is sikerült helyi áron bejutnom. A nap java részét azonban csak céltalan lófrálással tudtam eltölteni, az isztanbuli busz csak este 11-kor indul. Hajnalban értünk a török határra, újra az Ararát, aztán Kelet Anatólia sztyeppéi, majd egy újabb éjszaka, és reggelre már a Boszporusz partjára értünk. Keresztül mentünk a hídon, és közel két hónap után ismét Európában voltam. Következő nap Szófia, majd az utolsó reggel: Belgrád. Dél körül már Szabadkán jártam, hamarosan volt Szegedre busz. Most már nagyon közel voltam kis hazánkhoz, ez abból is látszott, hogy a buszos megpróbált 200 Ft-al átkenni. Aztán Szegeden szívtam még a vonattal, mert a pesti gyorsot épp lekéstem, IC-re meg nem volt elég forintom. Dollárt nem akartam visszaváltani, rúpia meg nem kellett nekik, marad a várakozás pár órán keresztül. Végülis estére sikerrel hazaértem.

 

A mappában található képek előnézete India III.