Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


India II.rész

2010.07.14

II. rész - Amritsártól Ny-Tibetig

Amritsár a szikhek szent városa. Legfontosabb látnivaló az Arany-templom, a szikh vallási élet központja. Egy nagy, négyszögletes tó közepén áll, kívűl-belül aranylemezek borítják. Az egész szent területre cipő nélkül lehet csak bemenni, valamint fedett fejjel. A helyieknek turbánjuk van, a külföldieknek adnak kendőt. A szikh vallás még a XV.sz.-ban jött létre, amikor a nagy tanítójuk, Guru Nának megpróbálta ötvözni a hindu és az iszlám vallás tanításait. Kivétel nélkül Szingh-nek hívják valamennyit, ez oroszlánt jelent. Öt fontos vallási jelképük van: a hosszú haj, a fésű (kangha), a karperec (kara), a kard (kirpan), bő nadrág (kaccsa). Ezek pandzsábi nyelven K betűvel kezdődnek, ezért hívják ezeket az öt K-nak is. Fontos még tudni a szikhekről, hogy nem dohányoznak, viszont húst ehetnek, ezért a vegetáriánus hinduk között a szikh éttermekben biztosan kaphatunk húsételeket. A templomban egész nap szól a szikh egyházi zene, a szent tóban pedig a hívek végeznek vallásos mosakodást. Amritsárban láttam először hindu templomot is, valamint az indiai konyha ételeivel-italaival is itt kezdtem ismerkedni. A hinduk vegetáriánusok, de minden ételt bőségesen fűszereznek, néha már idegesítő is, európai mércével túl sok mindent használnak. A teát fele részben tejből készítik, először vízben forralnak tealeveleket, természetesen fűszerezik fahéjjal, szegfűszeggel, gyömbérrel, vaníliával, meg még ki tudja mivel. Aztán amikor már kellően sokáig ázott a tea, nyakon öntik tejjel, és újra felforralják. Végülis egy nagyon finom italt nyernek. Bemelegítésnek másfél napot voltam Amritsárban, majd éjszakai vonattal mentem Delhibe. A jegyvétel nem egyszerű, főleg a menetrend értelmezése nehéz, de a vonatok jók. Széles nyomtávú, akárcsak az orosz, így kényelmesebben el lehet lenni egy-egy hosszabb úton. Sok osztály létezik, én mindig a SL-Class nevű osztályon utaztam, ami már helyjegyes, tehát nem kell tülekedni, viszont nincsenek felesleges extrák sem, tehát megfizethető. Egy egyéjszakás út kb. 1000-1500 Ft-ba jön ki ezen az osztályon. A kocsi ajtajára mindig kiragasztják a benne utazók névsorát, így ha nagy nehezen megtaláltuk a megfelelő vonatot, rajta a nevünkkel, akkor biztosak lehetünk benn, hogy jó helyen járunk. A kocsik viszonylag tiszták, és mindig van világítás - sokat tanulhatna az indiai vasutaktól a MÁV.

Delhibe érve az első dolgom, hogy megpróbáltam megkeresni az otthon kinézett szállodát, Újdelhi központjában. A pályaudvarról kilépve körbevettek a riksások, én egy buszost kérdeztem, melyik megy a Connaught térre. Mondja, menjek gyalog, közel van. Megmutatta az irányt is. Gyalogoltam egy darabig, újra érdeklődöm. Most már messze van, de tudnak egy olcsó szállást a közelben. Különben is az én általam emlegetett szálloda már tavaly bezárt. Leráztam őket, a teret vagy háromszor megkerültem, de meglett az állítólag bezárt szálloda. 100 rúpiáért egy 5 fős szobában kaptam ágyat. Első utam az iráni követségre vezetett. Pesten ugyanis csak egy vízumot adtak, mondták, Delhiben, vagy Lahore-ban adják majd a visszaútra valót. Szerencsére a szállóban volt egy térkép, és megkerestem rajt a követséget. Egész közel van, de az utcán már senki nem tudta. Kb. egy óra kevergés után ráleltem az amúgy 10 percre lévő épületre. Hát, ők nem tudnak vízumot adni, menjek el a magyar követségre, kérjek valami papírt, azzal holnap jöjjek vissza, aztán meglátják. Érdekes mód a magyar követséget többen ismerték, de az iszonyatos távolságok miatt eltartott egy darabig, amíg vagy háromszori átszállással odaértem. Közben elmentünk a Parlament, az Elnöki Palota, és pár minisztérium előtt. Újdelhi szép, tágas, parkos városnak tűnik. A magyar nagykövetség is egy széles, parkosított út közelében van. Bent az ügyeletesnek mondom, hogy kellene valami papír, hogy kapjak iráni vízumot. Eleinte problémáztak, hogy azt Pesten kellett volna kérni, de mondtam, hogy ott mondták, Indiában adják csak ki a vissza vízumot. Végül aztán meglett a papír, de amire visszaértem az iráni követségre, az már bezárt. Délután még elmentem az óvárosba. Ó-Delhi már korántsem olyan tágas, mint a modern város, sehol egy park, zsúfoltság, milliók tapossák egymást. Nagynehezen ráleltem a Nagymecsetre, ami egy kis szabad térség a sikátorok között. Hasonló a Lahore-ihoz, csak kisebb annál, és csak két minaretje van. A mecset és a vár között viszont egy kiterjedt park van. Estére kisebb gyomorrontásom lett, úgy döntöttem, inkább veszek palackos vizet, de mostantól nem iszom meg a csapvizet. Minden utazásnak, főleg ha sokáig tart van egy mélypontja. Énrám Delhiben jött rám ez a mélypont. Fizikailag sem voltam valami túl jól, meg elegem volt már az emberekből, a városból, mindenből, elhatároztam, mihelyst tudok továbbállok.

Másnap reggel mentem az iráni követségre, leadtam a papírokat, mondták, egy hét múlva jöhetek. Dél körül már el is csíptem egy Mathurába tartó vonatot. Számomra ennyi volt Delhi. A nem rozsdásodó vasoszlop, a Bahái templom, a Vörös erőd, és még sok minden kimaradt, mert már fizikailag nem bírtam tovább. Mathura Delhitől K-re van, késő délután lett, mire odaértem. Nevezetessége, hogy Krisna földi újjászületésének a helye, így sok európai krisnás látogatja. A szentély engem inkább zsibvásárra emlékeztetett, mintsem vallási kegyhelyre. Következő nap kora reggel továbbindultam Agra felé. A vasútállomáson vártam a vonatot, amikor két magyart vettem észre. Ők pont fordítva mentek, mint én, 2 hónapos indiai útjukról tértek vissza Delhibe. Nem tudtunk sokat beszélni, pár perc múlva jött a vonatjuk, majd nemsokára az enyém is. Néhány óra vonatozás, és még nem volt dél, amire a Tadzs Mahal városába értem. Az indiai vasútállomásokon mindig van egy Retring Room-nak nevezett helyiség, ahol olcsó szállást kaphatunk. Hogy ne kelljen veszekedni a városban, itt szereztem szállást. Majd riksával a várhoz. Az agrai várról már rengeteget olvastam, így a közel 10 dolláros belépő ellenére bementem. Indiában van egy kellemetlen szokás: a külföldiektől mindenütt a sokszorosát kérik el mindennek, mint amennyibe az valóban kerül. Igaz ez a múzeumi belépőkre is, ami helyieknek 10-20 rúpia, az külföldieknek 2-300 vagy még több. Az erőd a XVII.sz.-i mogul építészet remeke. Vörös homokkő a nagy része, nagy, parkos területeken álló palotákkal. Van itt egy mecset, csupa márványból, még az ablakrácsai is egy darab márványlapból lettek kifaragva. Innen már látszik Agra legfőbb nevezetessége, a Taj Mahal. Oda már gyalog mentem el. A belsejébe nem mentem be, mert az említett módszer miatt közel 20 dollár lett volna, annyiért inkább kihagyom, úgyis rengeteg könyvet lehet róla olvasni.

Másnap reggel az első vonattal mentem Radzsaszthán állam fővárosába, Jaipurba. Meglehetősen hosszú volt az út, km-ben nem tűnt soknak, de a vonat eléggé lassúcska. Már délután volt, amire megérkeztünk. Mivel szerettem volna még aznap továbbmenni, rögtön vettem is jegyet Udaipurba, aztán bementem a városba. Jaipurt hívják vörös városnak is, akárcsak Krasznojárszkot, de a név eredete itt az óváros házainak színére utal. Van egy széles, nagyjából K-Ny-i irányú főút, illetve erre merőlegesen, É-D-i irányban 2 keresztirányú út. Ezek alkotják az óváros tengelyét. Közöttük a szokásos sikátor-rengeteg. A főutak házai mind-mind vörösre, rózsaszínre vannak festve. Az egyik forgalmas kereszteződésben áll a híres Hava Mahal, a szelek palotája, ami egy ötszintes építmény, kívülről palotának tűnik, de jobban megnézve láthatjuk, hogy csak egy homlokzat. Az utca felé néző fala van csak meg a "palotának", de az erkélyekkel, ablakokkal. Az egésznek az volt a lényege, hogy a maharadzsa feleségei meg háremhölgyei az ablakok mögül, idegenek elől rejtve figyelhették az utca hétköznapi életét, vagy valami ünnepi eseményt. Pont egy ilyen ünnepség idejére értem Jaipurba. A főutcán hatalmas mulatság, felvonulás, zenészekkel, tevékkel, kifestett ormányú elefántokkal, meg még ami kell. A városban körbehordozzák a hindu istenségek szobrait, némelyiket szent tehenek által vontatott szekérrel vitték. Utánuk lovasok, vagy kardokkal felékesített harcosok, majd megint zenészek, elefántok. Számomra talán ezek jelentették a fő élményt, itt láttam először ilyen utcán masírozó házi elefántokat, a fülük és az ormányuk mindenféle csiricsáré színes mintákkal volt telepingálva. A háztetőkről gyerekek és majmok figyelték az eseményeket. Az ünnepség még javában tartott, de a vonat miatt sötétedéskor vissza kellett mennem a vasútállomásra. Kár volt sietni, a vonat vagy 5-6 órát késik, csak jóval éjfél után fog indulni. Addig az állomás peronján szunyókáltam a többi utas, meg a jaipuri hajléktalanok társaságában.

Reggel már jellegzetes indiai táj fogadott, dombok, kisebb hegyek, gránitsziklákkal, közöttük művelt földek, pálmafák, bivalyok. Dél körül kereszteztük Chitorgarh-t, a sárga várost. Tavak és néhány hindu templom teszi érdekessé, de nem szakítottam meg az utazást. A késés miatt már délután volt, amire Udaipurba értem. A vasútállomáson aludtam most is, miután kifizettem bementem a városba. Picit messze volt, de nem ártott a séta. Napnyugtakor kerestem egy hindu templomot, és elmentem esti szertartásra. A bejárati harangokat folyamatosan kongatják, miközben a bráhmin tűzáldozatot mutat be az isteneknek. A hívek ételeket, virágfüzéreket visznek, vagy füstölőt gyújtanak, netán készpénzt adományoznak. A templomok általában kívül díszesebbek, mint belül, a külső falakat teljesen beborítják a szobrok. Azokon a helyeken, ahol valamelyik istennek a szobrát őrzik, magasba törő tornyokat találunk. Már sötét lett, amire befejezték a szertartást. Este még vettem egy lakatot is, mert a szállások szekrényeit nem lehet bezárni, és figyelmeztettek, hogy a biztonság kedvéért lakatoljam be. Igaz párszor már lelakatolás nélkül is megúsztam hogy valaminek lába kéljen, de azért biztos ami biztos, beszereztem egy lakatot. Reggel újra bementem a tegnap este látott templomhoz, majd a közelben álló palotához. Udaipurt tavak veszik körbe, hogy jobban átlássam egy közeli hegyre mentem fel. A tetején kis szentély áll, ahová a helyiek közül sokan zarándokolnak el. Innen be lehet látni az egész környéket: a város körül hegyek, tavak, és minden csupa zöld. A sok sivatag után nagyon kellemes volt. A híres magyar indológus, Kalmár György írta, hogy kedvenc indiai évszaka a monszun. Tulajdonképp emiatt a kijelentés miatt mertem belevágni ebbe az egész útba nyáron. Ha ő azt mondja, hogy jó…hát akkor az biztos úgy van. Itt már értem, miért. Sokat kell szenvedni a meleg, a pára és a sok eső miatt, de legalább minden élénk zöld, sok növény virágzik, nincs por, messze lehet látni erről a hegytetőről is. Egyik tó közepén az udaipuri maharadzsa vízi palotája áll, másik irányba a várost övező impozáns falak, és a maharadzsa szárazföldi palotája. A délutánt az óvárosban töltöttem, itt láttam először házi elefántokat. Este pedig indultam tovább Jaipurba, ahol a múltkor csak pár órát töltöttem.

Most már hajnalban Jaipurban voltam, több időm jutott a városra is, mert múltkor az ünnepség miatt nem is nagyon néztem szét. A város közepén áll a City Palace, hajdan itt lakott a maharadzsa, ma olyan polgármesteri hivatal féleség. Nem messze innét egy nagyon híres látnivalót, a Dzsantar Mantar csillagvizsgálót találjuk. Nagy területen vannak szétszórva a néhol tekintélyes méretű berendezések, több m magas napóra, a 12 állatövi csillagkép megfelelő hónapbeli irányára tájolt egyéb építmények, és egy rakás olyan műszer, építmény, melyeknek a rendeltetéséről elképzelésem sem volt. Talán az egész terület legizgalmasabb látnivalója az a precíz napóra, mellyel 3 perc pontossággal lehet időt mérni. Még táblázat is készült hozzá, mind a 365 napra, hogy korrigálni lehessen a Nap eltérő magasságából eredő hibákat. A jaipuri nevezetességek gyors végigjárása után volt még időm egy kis kirándulásra is.

Jaipurtól 15 km-re É-ra található Amer. A település szélén áll a maharadzsa palotája, előtte tavak, a tavakban pedig elefántokat fürdetnek. Az állatok élvezhetik a dolgot, folyamatosan csapkodnak a füleikkel, néha pedig trombitálnak. A tó partján hamarosan felbukkan egy kígyóbűvölő is, aki az elefántfürdetést fényképező nyugatiaktól próbál pénzhez jutni. A kígyó egy fonott kosárban van látszólag a furulyaszó csalja elő, de mivel az állat süket, a valóságban a furulya imbolygó mozgása ingerli, fújnia nem is kéne. A palotába fel lehet menni elefánttal, vagy gyalog. Mivel az elefántos útért picit sokat kérnek, én inkább gyalogoltam. Persze az elefántok azért jönnek-mennek, a néha egészen keskeny úton eléggé félelmetes volt, amikor egy-egy nagydarab jószág pár centire haladt mellettem, amikor előzött. Mivel nem túl gyakran moshatnak fogat, a leheletük irdatlanul büdös volt. Mindenesetre az indiai családok kisgyerekei is elkezdtek sipítozni, amikor túl közel ment hozzájuk egy elefánt, ez picit megnyugtatott, hogy nem csak én vagyok ilyen gyáva. Ráadásul én még csak nem is sipítoztam. Fentről nagyszerű a kilátás Amberre, valamint a környező hegyeken húzódó erődökre, és az őket összekötő falakra. Estére visszamentem Jaipurba, majd egy éjszakai vonatozás után a következő állomás, Jodhpur következett.

Reggel Jodhpurban egy kicsit eltévedtem, rossz irányban indultam el, de azért megleltem a belvárost. Tipikus radzsasztháni város, kis tavak, faragványoktól ékes templomok, néhány mecset, a város szélén húzódó gránit dombon a helyi maharadzsa palotájával. Úgy látszik, errefelé a városokat egy-egy színnel szokás jellemezni. Jodhpurt kék városnak hívják, a házak jelentős részének kék színére utalva. Az eddigi indiai városokhoz képest kevéssé látványos, de érdemes felkapaszkodni a palotához, ha másért nem, hát a kilátás miatt. Jodhpurnak további érdekessége – legalábbis utazásom szempontjából – hogy itt purcant ki végérvényesen a 150 000 Ft-os Pentax-om, a monszun megártott neki. Eddig is akadozott, innentől teljesen behalt, így az út további részében lemondtam a fényképezésről. Nem csak a géppel voltak problémáim. A monszun szétáztatott mindenemet, egy váltás ruhám már gyakorlatilag szétrohadt, de úgy általában is minden rohad, penészedik, beleértve a jegyzeteimet is. A jegyzetfüzetemet összekapcsoló kapocs is már csupa rozsda. Igazából ilyenkor kezdtem megérteni, hogy Delhiben a 2000 éve nem rozsdásodó vasoszlop mekkora csoda.

A bazárban a Magyarországról hozott egy darab ingem mellé, ami már eléggé megviselődött vettem még egyet. Igazi selyeming, 250 Ft-nyi rúpiáért. De nem volt elég ennyi extra kiadás, még étterembe is elmentem, tandori csirkét enni. Indiában a lakosság jelentős része vegetáriánus, bár azt nem tudom, ebben mekkora szerepe van a vallásnak, és mekkora a szegénységnek. A lényeg, hogy utcán nem is nagyon árulnak húsféleségeket, persze van, de körül kell nézni. Én meg elég sok húst eszek, hindu logika szerint lehet, hogy épp valamelyik ősömnek birka, vagy csirke formában újjászületett tetemét…Kellőképpen ki voltam már éhezve valami húsételre, ezért rászántam 100 rúpiát, de nagyon jó volt. További vásárlásom is volt. A vasútállomások csomagmegőrzőiben sokszor problémáztak már, hogy nem veszik be a csomagomat, mert nem tudom leláncolni. Hogy a további gondokat megelőzzem, vettem egy láncot a lakathoz. Mivel letelt az egy hét, már biztos kész van Delhiben a vízumom, ideje visszamenni.

Újabb vonaton töltött éjszaka és ismét Újdelhi nyüzsgő vasútállomásán voltam. A csomagmegőrzőbe leadtam a csomagokat, nem volt egyszerű, egy külön lapot alá is írattak velem, hogy nincs benne sem ékszer, sem pénz vagy egyéb vagyontárgy. Láncom lakattal már volt. Napok óta nem aludtam szállodában, és a sok vonatozásban eléggé lepukkantam külsőleg. Hogy picit korrektebb külsővel állítsak be a követségre, még le is zuhanyoztam, pár rúpiáért, vagy fél óra sorbanállás után volt rá lehetőség. Ezután már tisztán, a tegnap vett új ingben mentem az iráni követségre. Kész a vízum, adtak egy papírt, meg egy címet, hogy hol fizessem be, aztán holnap átvehetem. Minden perzsa tudásomat latba vetve kisírtam, hogy még ma adják oda, mert sietek, egyáltalán nem volt kedvem még egy napot Delhiben dekkolni. A bankot ahol be kellett az összeget fizetni, elég hamar megtaláltam, de ott már olyan kaotikus volt minden, hogy elment vele egy kis idő amíg mindent elintéztem. Még időben visszaértem a követségre, átvettem a vízumomat, és rohantam a vasútállomásra. Nem csak a bankban, hanem itt is csupa káosz az egész, nem is leltem rá a vonatomra, csak az elindulása után. Marad a vasútállomáson éjszakázás. Pedig Kalmár György valamelyik könyvében azt olvastam, hogy Indiában nem lehet lekésni semmit. Hát nekem sikerült…pechemre pont most indult pontosan a vonat. Másnap már nem bírtam magammal mit kezdeni, ismét elegem volt mindenből, de ha már van időm, a Bahái templomhoz elmentem. Érdekes látvány, a modern, lótuszvirágot formázó fehér templom. Most már elértem a vonatot is, a tegnapi jegyet többszöri sorbanállás után sem sikerült visszaváltani, így az elúszott. Meglehetősen nehéz dolog tájékozódni az indiai vasútállomásokon, kiváltképp az olyan nagyokon, mint ez. Általában semmi nincs kiírva, néha van valami menetrend szerűség hindiül, de nincs vágányszám, legtöbbször óra sincs az állomásokon. Viszont a vonat ajtajára ki van függesztve egy névsor, kik utaznak az adott kocsiban. Megnyugtató érzés volt látni a nevemet.

Reggel egészen más kép fogad. Rizsföldek, pálmafák, valami poros vasútállomás. Előle reggelente indulnak a buszok Manaliba. Pára, hőség, mindenütt csepeg minden, aztán fél óra buszozás után a síkságból hirtelen hegy lesz. A busz elkezd kapaszkodni, és órákon keresztül csak megy-megy felfelé. A tágas völgyek szűkebbek lesznek, a lejtők meredekebbek, hamarosan eltűnnek a rizsföldek, később a pálmafák is. Estére Manaliba érünk. Holnap reggel indul busz Lehbe. Minden zöld, minden csupa pára, csöpög az eső - az első nap a Himalájában. Egzotikus növények, soha nem látott fák, madarak, virágok. A falvakban jellegzetes templomok, Siva, Krisna, Visnu, Rámacsandra meg a többiek tiszteletére. Bráhmin papok égetik a füstölőket, a hívek virágfüzéreket visznek, ételeket áldoznak az isteneknek, egy jobb újjászületés reményében. Aztán Manaliban feltűnik az első buddhista templom, ami még nem "igazi" abban az értelemben, hogy tibeti menekültek építették az amúgy hindu területen. De már forog az imamalom, a szél fújja az esőáztatta imazászlókat, néha fel-felbukkan egy bordó ruhás szerzetes.

Aztán hajnalban elindul a busz a kétnapos útra. A sofőr muszlim volt (mint mindenütt, Indiában is a muszlimok közül kerülnek ki a legjobb sofőrök), ezt az ablakban lógó Korán-idézetek rögtön elárulták. Az utasok között is voltak muszlimok, meg egy buddhista szerzetes, és még sokan mások. Európai csak én voltam. Amikor mindenki összejött, indultunk is. A Beas folyócska völgyében Manalit elhagyva már fenyőerdők következnek, később bozótos, majd azt is elhagytuk. Szemerkélt az eső, de ha megállt messze lehetett látni. Az előbbi folyóvölgy a kis településekkel valahol a mélyben volt csak. Minden kanyarnál úgy tűnt, hamarosan elérjük a hágót, ám ez csak nem következett be. Itt-ott nőttek fák, de főleg csak fű, kis virágokkal. Emberi település már nem volt, de viszonylag sok teherautó ment a keskeny úton, én meg minden előzéskor, vagy ha jöttek szembe, azon izgulhattam, hogy elég széles-e az út két járműnek. Nem sokkal később már visszasírtam ezeket a jó utakat. Egyre csak feljebb ment az út, néha a felhők alját súroltuk, és alig lehetett látni a ködtől. Nemsokára azonban elértük a 3980 m-es Rohtang hágót. Csak az összehasonlítás miatt említem meg, hogy Ausztria legmagasabb pontja, a Grossglockner 3797m magas. Szerencsére fent nem volt köd. A hágón túljutva fantasztikus látvány: A Himalája havas vonulatai. Itt már nincs növényzet, csak a kopár sziklák. A lefelé úton már csak fékezni kellett. Khoksar falunál katonai ellenőrzés. Elkérik az útlevelemet, kiírnak belőle pár dolgot, visszaadják. Közben egy étteremben pár rúpiáért meg lehet ebédelni. Természetesen elfogyasztottam első csésze tibeti teámat is, jakvajjal, fűszerekkel. A völgy alján nyárfák, öntözött földek, az első buddhista falu. Aztán feltűntek az első csortenek, az első jakok, Keylong faluban pedig az első kolostor, imamalmaikat pörgető szerzetesekkel. A hágók egyre magasabbak lesznek, az út egyre meredekebb, egyre több helyen nincs burkolva, és a tegnapi trópusi táj emlék lesz csupán. Májá, ahogy a hinduk mondanák - illúzió, amiről még tegnap azt hittem, hogy valóság, mára emlék lett, amit ma gondolok valóságnak holnapra szertefoszlik, mint a felhők a Himalája ormai között. 4000m felett már csak vacogni lehet, pedig ez még mindig csak a kezdet. Ahogy magasabbra értünk elkezdett fájni a fejem, hányingerem lett. Kb. 4500 m-ig vagyok hitelesítve, a fölött már kijönnek rajtam a magashegyi betegségek. A burkolatlan utakon lépésben lehetett haladni, a néhol 60-70°-os szakadékok szélén egyensúlyozva kerülgettük a szembejövőket. Néhol egy-egy rozsdásodó törmelékhalom figyelmeztet, hogy nem mindenkinek sikerült. Csak a sofőr orra előtt lógó Korán-idézetek erejében bíztam. Eleinte még féltem, de aztán már csak a fejem fájt, és fáztam. Már sötét volt, és havas eső esett, amikor megálltunk. Éjszaka egy útmenti táborban - jurtaszerű sátor, forró jakvajas tea campával, sok pokróc, és kibírhatatlan fejfájás. Hajnalban napkelte előtt indulás tovább. Hasonlóan az előző naphoz, egyik hágón túljutva leereszkedünk egy faluhoz, hogy utána még magasabbra menjünk. Most már lehetetlen elképzelni, hova megy az út még felfelé, síkvidéki embernek itt már az ülés is kibírhatatlan kínszenvedés. 5000 m körül van a hóhatár, rideg gránitsziklák, jég, hófúvás, gleccserek. De aztán elérjük az 5360 m magas Tanglanga hágót. Megvan az új magassági rekordom, eddig a 4165m-es Toubkal volt, most vagy 1200 m-el magasabban vagyok, igaz, ezúttal busszal, ráadásul ez nem is hegycsúcs. Azok még magasabban vannak. Két oldalt 7000m feletti hegyóriások, előttünk már a Tibeti fennsík. Túlvagyunk a Himalája fővonulatán. A hágó tetejét a tibeti buddhizmusra jellemző csortenek jelzik, majd elkezdünk végre ereszkedni. Még pár kisebb hágó, az út már burkolva van, és megérkezünk az Indus felső folyásához, Ladakh kapujába. Az első faluban rövid ebédszünet, és késő délután már Ny-Tibet fővárosában Lehben vagyunk. Hamar találtam szállást, rekordáron - 50 rúpia/éjszaka, ezért még meleg víz sem volt, de helyette kellemes hangulatot kaptam, egy hagyományos építészet szerint készült házban. Még rettenetesen fájt a fejem, de nem bírtam ki, hogy a szállodában feküdjek, alighogy lecuccoltam rohantam a belvárosba. Persze túlzás hogy rohantam, hiszen minden lépés kínszenvedés volt. De aztán feltűnik a vár, felette kolostor, imazászlók, szerzetesek. 183 évvel ezelőtt Kőrösi is itt járt. 1820 június 9-én, több hetes utazás után pillantotta meg Leh várát. 1908-ban járt itt Stein Aurél is. Meg Jakabos Ödön. Meg annyi más utazó. Nekem is sikerült. A belvárosban is van egy kolostor, oda beültem egy szertartásra. A szerzetesek recitálják az imáikat, néha megszólalnak a cintányérok meg a gongok. A hívek pörgetik kis, kézi imamalmaikat, közben mormolják a mantrákat. Om mani padme húm. Itt hallottam először. Drágakő a lótuszban. Buddha a megszületett. Már sötét volt, amikor visszamentem a szállásomra.

 

 

A mappában található képek előnézete Térképek