Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


India I.rész

2010.07.12

I. rész : Budapesttől az indiai határig

Az egész ott kezdődött, hogy kis koromban túl sok Ezeregyéjszaka-mesét olvastam. Így aztán életem legfőbb céljává vált, hogy keresztül-kasul beutazgassam a Közel-Keletet. Az elmúlt években ez többé-kevésbé meg is adatott, elérkezettnek láttam az időt, hogy valami "komolyabb" útba belevágjak. Kis gyermekkorom másik nagy vágya azoknak a régi, nagy utazóknak a nyomdokaiba lépni, akiket szinte fanatikusan tiszteltem. Korábban is próbáltam útjaimat Ibn Battuta, Vámbéry és a többiek leírásai nyomán összeállítani. De volt valaki, aki eddig kimaradt: Kőrösi. Innentől kezdve tiszta ügy: ha nem is Csomakőrösről, hanem Pestről, ha nem is Darjilingig, hanem csak Ny-Tibetig, de az útvonal nagyjából adott. Az Okatatási Minisztérium által szabályozott nyári szünet révén az időpont, és az időtartam is adott. Már csak el kellett indulni. Ilyen egyszerű az egész.

Persze előtte hónapokkal el kellett kezdeni a készülést. Főleg szellemi téren. Nem, mintha eddig nem olvastam volna nagy kupac könyvet a térségről, de ezeket fel kellett frissíteni, hova, miért érdemes menni. Aztán ismerősöktől, internetről, meg ahonnan tudtam aktuális információk begyűjtése: mi mennyi, hol érdemes aludni, menetrendek tanulmányozása, százszor átbogarászni az útvonalat, nagykövetségről nagykövetségre rohangászni a vízumokért. Eljött az utolsó előtti hét. Irány a Tesco, több kiló konzerv, száraztészta, meg ami kell. Valutaárfolyamok tanulmányozása, végső költségvetés, pénzváltás. Indulás előtti utolsó hét, 2 nappal a tervezett indulás előtt: ásványtan vizsga. A professzor szerint nem vagyok kellően jártas az összetett oxidok felépítésében, jövő héten újra. Hát ez egy hét csúszás. Mivel a visszaérkezés időpontja fix, picit módosul a terv, Darjiling, Benáresz kimarad, de a Himaláját akkor is megcsinálom. Következő héten már nem jött közbe semmi, el lehetett indulni.

Iránig hármasban mentünk, két haveromat rábeszéltem az útra, de időhiány miatt Indiát nem tudták bevállalni. A Magyarországon elterjedt Románia helyett a szimpatikusabb Szerbia felé indultunk. Szegedig vonattal, aztán busszal Szabadkára, onnan késő délutánra Belgrádba értünk. Belgrád Európa egyik legrégibb városa, de a folyamatos háborúk nem sok műemléket hagytak, lehetne akár a legfiatalabb is. Mindenképp érdemes azért megnézni a várat, a belváros templomait, és sétálni a Knjeza Mihajlován. Viszontagságos történelme ellenére hangulatos hely. Éjszakai vonattal mentünk a bolgár határra, aztán stoppal Szófia. Szófiát nagyon szeretem, a többiek most voltak ott először, pár óra alatt szerettem volna minél több mindent megmutatni, úgyhogy szinte rohantunk a rózsáktól ékes parkok, aranykupolás és aranykupola nélküli templomok, használt vagy múzeummá alakított török mecsetek között. Sok időnk nem volt, délután háromkor mentünk az ország DK-i részébe - Haszkovóba. Itt semmi sincs, azaz egy nagy iparváros, gyárakkal, sok-sok panellal és 2 mecsettel – közeledünk a muszlim világhoz. Viszont vannak ismerőseim, akiknél aludhattunk. Másnap reggel az első busszal továbbmentünk a 80 km-re lévő török határra. Szokás szerint gyalog át az első faluig, aztán kivételesen nem stoppal, hanem minibusszal az első városba, Edirnébe, amit a végvári időkben Drinápolyként emlegettek. Röpke városnézés, legfőbb nevezetesség a nagy török építész Szinán pasa főműve, a Szelimije dzsámi. Újabb három óra buszozás, és a középkori városból végtelen házrengeteg közé érünk - Isztanbul. Pár óra alatt semmit sem lehet megnézni, de mivel Iránig idegenvezetőként is funkcionálok, egy szusszanásra megálltunk a Boszporusz parton, az Aranyszarv öbölnél, és ami így hirtelen elérhető, megnéztük. A túlsó parton már Ázsia! Álmaim földje. Hajóval megcéloztuk a túlparti Haydarpasa vasútállomást. Tudtam, mikor indul az ankarai vonat, hogy Isztanbulból minél többet láthassunk, élesre terveztem a csatlakozást, ne kelljen várakozni. Sajnos nem jött be… Elfogyott az összes jegy, a következő vonat pár óra múlva indul. Végül is, az elmúlt napok rohanása után jól is jött, üldögélés a Boszporusz partján, napnyugta, hajók, és most már Ázsiából nézzük az európai partot. Csak a holnapi ankarai városnézést kell majd lerövidíteni.

Mivel későbbi vonattal mentünk, amikor felkelt a nap, még híre-pora nem volt az atatürki Törökország fővárosának. Az éjszakai közlekedés errefelé kényelmes, és még szállást is lehet spórolni. Ezért aztán ha tehetem, mindig úgy szervezem az útjaimat, hogy éjjel utazok, reggelre pedig mindig újabb és újabb helyeken ébredek. Most egy picit megcsúsztunk, de még időben vagyunk. A várra, a Régészeti Múzeumra, és a belvárosra jutott időnk, Atatürk mauzóleumát töröltük a programból. Teljes egyetértésben arra a megegyezésre jutottunk, hogy az eddigi helyek közül Ankara a legkevésbé érdekes. Késő délután újabb buszozás kezdődött, a reggel már Kelet Anatóliában ért bennünk. Kopár táj, nomádok, legelők, birkanyáj - ahogy az átlagember elképzeli a Közel Keletet. Egy kisvárosban a busz elkanyarodott az iráni útról, maradt a stopp. Hamarosan feltűnt az Ararát, délre már a határon voltunk. Fantasztikus látvány az Ararát 5165 m magas, nyáron is havas csúcsa, a 2000 m-es fennsíkról. Búcsút vettünk a világi Törökországtól, az utolsó Atatürk szobortól, a túlsó oldalon már Khomeini Ajatollah köszönti az iszlám forradalom földjére lépőket. Irán területének 90%-a sivatag, ami alatt a Föld második legnagyobb földgáz, 4. legnagyobb kőolajkészlete rejtőzik. Ennek megfelelően egy liter tiszta víz többe van, mint egy liter benzin. Ami a külföldinek ebből fontos, hogy fillérekből lehet utazni. Hárman, két dollárból taxiztunk a 20 km-re lévő első faluba. Onnantól már mérséklődtek az árak, és fejenként kb. 3 dollárnyi riálért buszoztunk az innét 700 km-re lévő Teheránba.

Iránban nagyon jó a közlekedés, a városokat autópályák kötik össze, a buszok gyakran járnak, néha eszeveszettül száguldoznak. De a távolságok is nagyon nagyok. 1,7 millió km2-es területével nagyobb, mint az Európai Unió három legnagyobb tagja. A török határtól a pakisztáni messzebb van, mint Párizstól Kijev. Másképp számítva: a lánchídi 0 km-kőtől légvonalban számolva kb. ekkor voltam félúton a pakisztáni határig.

Így aztán reggel lett, amire Teheránba értünk. A Közel-Kelet legnagyobb, de nem különösebben szép városa. Nekem csak 7-napos tranzit vízumom volt, ebből már a második nap ketyeg, ezért Teheránban nem is akartunk több napot tölteni, sőt, hogy minél több mindent lássunk Perzsia földjéből, azt találtam ki, hogy minden éjszaka utazni fogunk, csak Iszfahánban töltünk el egy éjt. Legelső dolgunk, hogy vettünk jegyet Jezdbe egy éjszakai buszra, aztán nyakunkba vettük Teheránt. A forradalom emlékeit leszámítva nem sok érdekes van itt. Így hát forradalmi emlékeket nézegettünk: Khomeini mauzóleuma, a volt amerikai követség épülete, amit mostanság telefestettek forradalmi képekkel, a Forradalom múzeuma, a sahok palotája. A Kincstár pont zárva volt. Ellenben az utcán non-stop forgalmi dugó, káosz, óriásposzterek képében a falakról az Ajatollah integet, vagy a miniszterek, tábornokok vigyorognak. Ezzel nagyjából ki is merültek a teheráni látványosságok. Következő reggel egészen más kép fogadott bennünk. Jezd - Iránnak pont a földrajzi középpontjában fekszik, álmos sivatagi város, egyik kedvencem Iránban. Tehát a városnézés hasonlóan zajlott, mint Szófiában. A mecseteket, kupolákat, minareteket a perzsa építészetre jellemző kékmintás mozaikok borítják, kis sikátorok, mauzóleumok, vízipipázó bácsikák, és száraz meleg. Van még egy érdekessége Jezdnek. Itt van az iráni zoroasztriánusok központja. Ők az Óperzsa Birodalom idején államvallásként működő Zarathustra-hit követői. Van egy jó, és egy rossz istenük. A jó, Ahura Mazda, tűzből van, ezért a templomaikban folyamatosan ott lobog a szent láng. A legrégebbiek állítólag évszázadok óta. A világot ennek a két istenségnek a harca irányítja, de ez a harc nem örök, mert Ahura Mazda az idők végezetén legyőzi Ahrimánt, a gonoszt. Ez a nagyon ősi vallás átmenetet képez a keleti (hindu, buddhista), és a nyugati (iszlám, kereszténység, zsidó) hitek között. Az iszlám vallásfelfogás őket is a könyv népeinek tekinti, tehát tilos üldözni őket. Ma már nyugalomban élnek Irán többi népével. Sajnos sok időnk nem volt, kora délután indult a buszunk Iszfahánba. Pár óra és ismét egy egészen más világba cseppentünk. A békés sivatagi oázis elhagyatott sikátorait felváltja a keleti pompa, a világi hatalom nyüzsgő városa. Teherán előtt évszázadokig Iszfahán volt Irán fővárosa, most, a földrengés óta ismét gondolkodnak rajt, hogy visszahelyezik, hiszen geológiailag stabil területen fekszik, ami nagy kincs errefelé. Elfoglaltuk szállodai szobánkat, és este irány a belváros. Az Ezeregyéjszaka mesevilága elevenedik meg ilyenkor az utazó előtt. Működnek a szökőkutak, a kupolák fényárban úsznak, a parkokban embertömeg. De ez más embertömeg, mint Teherán személytelen masszája. Itt az utcán vacsoráznak, főzik a teát, szakállas férfiak vízipipáznak a fák alatt, a nők beszélgetnek, a gyerekek rohangásznak. Néha egy fátylakba burkolt anyuka próbálja őket rendre utasítani, mindhiába. Valahogy ilyennek képzeltem kiskoromban a nagybetűs Keletet. Talán emiatt van, hogy teljesen egyetértek Vámbéryvel, amikor azt írja, hogy Iszfahán Perzsia legszebb városa. Én csak annyit tennék hozzá, lehet, hogy nem csak Perzsiáé. Valóban megérdemelné, hogy újra főváros legyen.

 Másnap következik a szisztematikus városnézés. Egy nap alatt Iszfahánból legfeljebb benyomásokat lehet szerezni. Kezdtük a bazárral. Ahogy már közhelyként mondani szokás, itt mindent kapni. Van benne igazság. A fedett sikátorok útvesztőjében szamarakkal futhatunk össze, megpakolva szállítják gazdájuk portékáját, kerülgetik az alkudozókat, a bámészkodókat. A félhomályban ezernyi fűszer illata száll, a kereskedők kínálják az árujukat, mindenféle mesterember kopácsolása hallatszik. Néha egy-egy udvarra tévedünk - ezek a khánok, régen valamely tekintélyes szakma (pl. szőnyegárusok) kereskedőházai voltak, ma már ugyanolyan bazár, mint a többi. Néha az udvarokról mecsetekbe jutunk, mint a Maszdzsid-e Dzsomé, a Nagymecset esetében. Van egy hely, ahol szabályossá rendeződnek a bazár utcái. Derékszögben keresztezik egymást a fűszeresek, dísztárgy-készítők sorai. És átlépve az egyik kapun hirtelen lenyűgöző látvány tárul elénk. A szűk labirintusból egy hatalmas, több mint 500 m-hosszú térre érünk. Körben árkádok, üzletekkel, a tér túlsó végén az Imám-mecset kék fajanszkupolái, bal oldalon a Lotfolláh mecset, jobbra pedig az Ali-kapu, a hajdani uralkodók kilátója. A mecsetek minden négyzetcentiméterét, kívül-belül mozaik, vagy csempe borítja. Ha valaki sokáig nézi, káprázik tőle a szeme. Rövid nézelődés után elhagyjuk ezt a valószínűtlen teret, hiszen még rengeteg mindent meg kellene nézni. Folytatjuk a parkokkal, benne a sahok palotái, pavilonok, tavak, szökőkutak. Kész csoda, hogy a sivatag közepén, ahol mindent, még az utolsó fűszálat is öntözni kell, hogy megóvják a kiszáradástól, ilyen parkokat találunk. A Korán paradicsomról szóló leírásai jutnak az eszembe:"Add hírül azoknak, akik hisznek, és kegyes cselekedeteket végeznek, hogy majdan kertjeik lesznek, melyek alatt patakok folynak" (2. szúra, 25., Simon Róbert fordítás). De van itt folyó is. Rajta több száz éves téglahidak. Az egyiken keresztülmentünk, és máris Iszfahán örmény negyedében járunk. Az első örményeket még a XVI. sz-ban Abbász sah telepítette le, ügyes kézművesek voltak, ezért szívesen látták őket. Később is érkeztek, a törökök üldözése elől, de beszéltem olyanokkal is, akik még a szovjet időkben emigráltak. Inkább az iszlám forradalom, mint a népek barátsága. Ma is több templomuk van. Este egyikbe elmentünk vecsernyére. Érdekes volt az iszlám világ közepén a keresztény liturgia, csadorba burkolózott örmény asszonyokkal, ezernyi szenvedést átélt öregekkel. De hiába van már független Örményország, gyermekeik, unokáik már itt születtek. Szeretik azt a földet, ez a hazájuk, nem költöznek el. Ezúttal ennyi jutott Iszfahánra. Este 8-kor indult a busz Sirázba.

Siráz - a költők városa. Itt élt, és alkotott Háfidz és Szádi a két nagy perzsa költő. Napkelte előtt érkeztünk, a többiek mentek Perszepoliszba, Dáriusz hajdani palotavárosának a romjaihoz. Én ezúttal inkább maradtam a mai városban. Hasonló Iszfahánhoz, bár kevésbé látványos, az épületeken kevesebb dísz, kevésbé hangulatos bazár. Jellegzetesek a mecsetek tojás alakú kupolái. Különösen esti fényeknél, amikor kivilágított léggömbökre hasonlítanak. Este, már ismét együtt, folytattuk az utat utolsó iráni állomásunk, Bam felé. Másnap reggel értünk Kermánba. Majd onnan három óra alatt Bam-ba, ami múlt év decemberéig Irán legizgalmasabb látnivalói közé tartozott. Van egy fallal körbekerített város. Utcákkal, lakóházakkal, mecsetekkel, palotákkal, bazárral, várral. De emberek már nem élnek benne. Fénykorában 20 000 lakosa volt Bam-nak. Aztán elhagyták. Az 1700-as évekre teljesen elnéptelenedett. A XX. sz-ban múzeum lett. Órákat lehetett sétálni az utcákon, be lehetett menni az üres házakba, fel lehetett kapaszkodni a vár legmagasabb bástyájára. Fentről át lehetett tekinteni az egészet: minden agyagból épült, a falakon túl oázis, végül körben sivatag. A decemberi földrengéskor az egész összeomlott. A lakatlan óváros köré épült ki a modern, mai város. Akkor még nem gondoltam, hogy pár hónap múlva az is romvárossá válik. A kőzetlemezek megállíthatatlan egymásra torlódása 40 000 emberéletbe került. Bam Irán leghíresebb datolyatermelő vidéke volt. A Magyarországon is kapható iráni datolya jelentős része innen származik. A bami datolyák dobozait az óváros képe díszíti, ilyent akár a Lehel-téren is láthatunk.

Következő hajnalban érzékeny búcsú a csapat Iránban maradó részétől, és számomra is új területek felé indulok. Bamból számolva a harmadik napon érkeztem a pakisztáni Multánba, addig a kietlen beludzsisztáni sivatagokat szeltem át. Bamot Zahedán felé elhagyva megszűnik minden növényzet, errefelé már száraz fűcsomók sincsenek. A pakisztáni határ az előzetes riogatásokkal ellentétben teljesen gördülékeny volt, a hiba azzal volt, hogy pár órán keresztül nem ment semmi sem tovább. Megismerkedtem két lengyellel, ővelük teáztam, amíg nem indult a busz. Első ránézésre izgalmas helynek tűnt Pakisztán. Eléggé kaotikus minden, de a tea nagyon finom, és a helyiek is segítőkészek. A buszon, amivel mentünk tovább, még légkondi is volt, de olyan hanggal, hogy bár ne lett volna. A kormány a jobb oldalon van, jelezve, hogy a hajdani Brit Birodalom volt gyarmatán járunk. Fél napos buszozással értük el Quettát. Itt az utak már közel sem olyan jók, mint Iránban, bár komoly gond nem volt. Quetta érdektelen hely, mentünk is tovább. A lengyelek rögtön Lahore-ba vonatoztak, én egyelőre csak Multánig. Izgalmas a jegyvétel, hivatalról hivatalra jártunk, de pár óra alatt sikerült beszerezni a diákjegyet, ami nevetségesen kevésbe került. A vonatút Multánig közel 24 óra, volt időm akklimatizálódni. Elsőre meglehetősen zsúfoltnak tűnik, de legalább nem unatkoztam, mindig volt valaki, akivel lehetett beszélgetni. Az alvás viszont érdekes volt, de ezt is megoldottuk. A csomagoknak fenntartott részen, az ülések felett kényelmesen el lehetett nyújtózkodni, feltéve persze, ha nem volt az is tele emberekkel. Az utazóközönség szórakoztatásáról a különféle árusok gondoskodtak, hangosan kínálgatták a portékát. Volt, aki cukorkát árult, mások tollakat, megint mások ételt, vagy takarót, ingeket, vagy amit még árulni lehet. Leghasznosabb talán az üdítőárus volt, a hőség és a zsúfoltság tuti garancia az üzlet sikerére. Az üdítős üvegeket egy nagy vödörben tárolta, néha nagy jégtömböket tört apró darabokra, és azokkal tartotta hidegen. Az üres üvegeket később össze is szedte. Ezen kívül még az ablakon is lehetett bámulni a sivatagot, így aztán nem is tűnt olyan soknak a vonaton töltött idő. Multánra legalább két napot kell szánni. Egyet a városra, egyet a környékére. Én ez utóbbival kezdtem. Multántól 120km-re áll Pakisztán talán legszebb mauzóleuma, Uch Sharif település határában. A helyi közlekedéssel teljes napot igénylő kirándulás. A mauzóleumokat a XVII. sz-ban egy árvíz megrongálta, ezért a folyó felé eső oldaluk hiányzik, másik oldalról nézve pedig szinte épnek tűnik. Ezeket is, mint annyi mást apró, kék mozaiklapok borítják. A mauzóleumok egy domboldalon vannak, a település szélén. Közöttük gyermekek játszadoznak, idegen ritkán téved erre. A táj is megváltozott. A sivatag után ismét vannak felhők, néha már eső is van - lassan megérkezem az indiai szubkontinens monszunövezetébe. Ha víz van, akkor növények is vannak, de ezek mások, mint a megszokott. Az iráni sivatagokban véget ért az európai flóra és faunatertomány, itt már a fű is más. Mások a madarak, a hangyák, a virágok, minden. A következő napot Multánban töltöttem, a fő látnivalók itt is a mauzóleumok, és a hófehér márványból emelt Eidgah mecset, kék csempékkel. Itt láttam az első hindu templomokat is. Multán szálloda ügyben meglehetősen kellemetlen hely, reggel el kell hagyni a szobát, de mivel a vonatom csak este indul tovább, és nem akartam hátizsákkal ceptetni a városban, kénytelen voltam még egy napot fizetni. Az árak miatt ez nem túl megterhelő, legfeljebb bosszantó. Természetesen a vasútállomásokon nincs csomagmegőrző. És a pakisztáni városokban általában közvilágítás sincs. Viszont van atombombájuk. Ez sem elhanyagolható dolog. Este magamhoz vettem a cuccaimat, és irány a vasútállomás, India előtti utolsó pakisztáni állomásom, Lahore következik.

Hajnalban értem Pakisztán legjelentősebb történelmi városába. Sajnos az otthon kiírt szállások bezártak, amiket ajánlottak helyettük, az nem az én pénztárcámra lett szabva, de pár óra alatt sikerült a belvárosban szállást találni, 150 rúpiáért, ami kb. 700 Ft-nak felel meg. Péntek lévén szerettem volna a lahore-i Nagymecsetbe elmenni déli imára, és mivel a szállodakereséssel sok idő elment, nem is vártam sokáig az indulással. A Nagymecset az iszlám építészet egyik legjelentősebb alkotása. Fallal körbekerített, hatalmas tér, négy sarkán minarettel. Az egészet vörös homokkő lapok borítják, hasonló, mint amivel a Balaton partja ki van rakva. A Mekka felé néző oldalon - itt ez már a Ny-i oldalt jelenti - áll maga az épület. Szintén vörös homokkőből, tetején három fehér márványkupola. Falait is a homokkőbe ágyazott márványfaragványok díszítik. Lahore-ban három napot maradtam, ezalatt bejártam az óváros többi mecsetét, elmentem az É-i részen lévő Sahdarába, ahol a várost alapító mogul császárok sírjai állnak. Kiterjedt parkokban találjuk a többnyire lapos, néha minaretekkel, néha kupolával díszített sírokat. Érdemes még megnézni a Nagymecsettel szembeni várat is. Parkok, pavilonok, kiterjedt várfalak kusza összevisszasága, 20 Ft-nyi belépőjegyért. Ahogy a határtól tartottam kelet felé, egyre jobban lehetett a monszun hatását érezni, Lahore-ban már mindennaposak voltak az esőzések. A helyieket ez nem különösen zavarta, a kb. 40°C-os melegben a kb. 30°C-os esővízben nemigen lehetett megfázni. A várban is elkapott egy zivatar, de nem is nagyon igyekeztem elmenekülni előle.

Felvirradt a várva várt nap. Reggel kimentem a vasútállomás előtti térre, ahonnan a buszok is indulnak. Először rossz buszra raktak fel, de másodjára már azon voltam, ami az indiai határra visz. A határ meglehetősen érdekes hely. Köztudott, hogy India és Pakisztán nem éppen testvéri szomszédságban élnek. A 130 milliós Pakisztánnak, és a ma már egymilliárd feletti lakosságú Indiának ez az egy határaátkelője van. A forgalomra jellemző, hogy aznap én voltam a harmadik átkelő, két japán már megelőzött. A határt délután háromkor csukják be, én kettő körül voltam ott, és már senki nem számított rá, hogy valaki még át is akar menni, így aztán keresgélni kellett a pecsételős bácsikat. Miután többször is kipakoltatták a teljes hátizsákomat, minden májkrémet egyesével átvizsgáltak, és a száraztésztákról is megnyugodva konstatálták, hogy se nem robbannak, de még csak hasist sem tartalmaznak, mehettem az indiai oldalra. Leírhatatlan érzés volt. 17 napi szakadatlan utazás után végre megérkeztem. A pakisztáni oldalról ismert móka itt megismétlődött, csak már turbános szikhek vizsgálták a Glóbus konzerveket. Miután ennek is vége lett, és kiléptem a határállomás területéről, nagy kupac taxis ajánlotta fel szolgálatait. Én inkább egy távolabb várakozó riksást választottam, aki 10 indiai rúpiáért (kb. 50 Ft) bevitt a legközelebbi faluba. Onnét már voltak buszok Amritsárba. Már javában ömlött a monszuneső, amire a buszpályaudvarra értünk. Az Arany templomot kerestem, amiről olvastam, hogy mellette van egy ingyenes zarándokszállás. Egy riksás 10 rúpiáért be is vállalta, hogy elvisz. Indiában ez egy jellegzetes módja a városi közlekedésnek. Háromkerekű biciklire emlékeztető alkotmány, elöl egy ember tekeri, a mögötte lévő ülésen pedig utazik az utas. Láttam olyant, hogy iskolába igyekvő gyermekekből 5-6 is csimpaszkodott rajta. Napnyugta volt, mire megérkeztem a szikhek Arany-templomához. A bejáratnál érdeklődtem, merre van az ingyen szállás, amiről már Magyarországon kitaláltam, hogy bevállalom. Egy nagydarab szikh templomőr megfogta a karomat, és elvezetett a szálláshoz. Napnyugta, narancssárga felhőkkel, a templomból hallatszott a szikh egyházi zene, közben a nálam kb. háromszor nagyobb szikh húzott a karomnál fogva, a márványkövezeten minden lépésnél kopogott a lándzsája. Körülöttünk turbános emberek, felejthetetlen hangulat. Itt éreztem azt, amit mesés Indiának szokás emlegetni. Amikor megérkeztünk, átadott egy másik őrnek, hármasban bementünk a terembe, elengedte a karomat. -Oké? -Oké. -válaszoltam. Egyik ágyra leraktam a hátizsákomat. A szikhek kimentek. Egy cseh csoport volt benn, meg néhány japán. Rövid pihenő, és rohantam az Arany templomhoz.

 

A mappában található képek előnézete India I.