Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az első dominó

2010.02.22

A megnyilvánult létezésben a sötét háttérerők nyíltan soha nem jelennek meg. Ettől háttérerők. Amikor magasrendű princípium lerombolására készülnek, akkor az életnek egy olyan – egyébként gyengülőnek vagy gyengíthetőnek látszó – pontjára irányulnak, ahol egy változás eredményeként továbbra is minden „ugyanolyanként” tüntethető fel, mint addig – sőt akár „eredeti(bb)ként” – mégis egy „apró”, a sokaság számára észrevehetetlen deviáció van benne (elrejtve) és ez tulajdonképpen a „deviáció-dominó” első tagja. Példaként nem kevesebbet lehet – és kell is – felhozni, mint az Iszlám világ kitapinthatóan első drasztikus, de az akkori korban majdnem mindenki előtt rejtve maradó deviáció megnyilvánulást. Ehhez a XVIII. század közepéhez kell visszamennünk.(1) Európában ekkor már majdnem tetőpontjához értek azok a folyamatok, amelyek az 1789-es francia forradalom alkalmával léptek fel a csúcsra, és amely forradalom kizárólagosan azért történt, - pontosabban azért lett kirobbantva – hogy a magasabb rendű helyét az alacsonyrendű foglalja el, vagy más szavakkal és folyamatában szemlélve; a magasrendűt fokról-fokra addig süllyesztették, amíg az alacsonyrendűhöz „egy lépésnyi” távolságba került. Ezt az egy lépést hidalta-, és fordította át 1789. (ettől kezdve a magasrendűség közösségmegtartó-, és formáló szerepe lényegében megszűnt Nyugat-Európában) Az Arab-félszigeten viszont éppen ebben az időben lépett a színre és terebélyesedett ki a wahhabbita mozgalom. Anélkül, hogy a kialakulásának történetében elmerülnénk, itt annyit érdemes rögzíteni, hogy a wahhabbiták szerint egyedül a Szent Korán és a Próféta (S) szunnája  - később ehhez kapcsolódtak még az Iszlám első három évszázadában keletkezett hadith gyűjemények – tekinthető az Iszlám mértékadó forrásainak. Mindezek a gondolatok egyébként Arábia akkori embereitől nem álltak olyan távol, amiben nagymértékben közrejátszhatott a hanyatló Oszmán Birodalomtól való politikai függetlenedés igényének mintegy „vallási vetületként” való megjelenése is.(2) De – és itt bújik el a rejtett deviáció – teljes mértékben tagadták a taqlídot, vagyis az autoritást, magát a szellemi tekintélyt, nevesítve az ulema tradicionalitását. Ezzel párhuzamosan viszont kiemelt szerepet biztosítottak az önálló véleményalkotásnak, az idzstihádnak ott, ahol a Szent Korán és a szunna nem adott egyértelmű útmutatást. A probléma és egyben a deviáció első dominója ott bújt meg, hogy ezt az önálló véleményalkotást az autoritás, a vallástudósok nélkülözésével hajtották végre, akik egyébként szellemi tekintélyük által az egyedüli biztosítékok arra, hogy az Iszlámmal összeegyeztethetetlen gondolatok „becsempésződjenek” az Iszlámba.(3) Így lényegében adottak voltak a feltételek a liberalizmus és a – torz, teljesen félreértelmezett – nacionalizmus kialakulásához – hiszen éppen ezek borították el a világot a XIX. században – mely útnak az irányjelző táblái az önös, sötét (vagyis alacsonyrendű) érdekek, és amely út nem jellemezhető kevesebbel, mint a következőképpen: „iszlám illetéktelen kezekben”. Hogy mindez hova vezetett (Szaúd-)Arábia főleg politikai életében két évszázad alatt, láthatjuk, részletezésére nyilvánvalósága miatt nincs szükség. Annyit viszont érdemes rögzíteni, hogy ami Európában – mondhatjuk úgy is, hogy a kereszténység „törzsterületén” – a XVIII. század végére befejeződött, az Iszlám világban éppen ekkor kezdődött el, nem kis bizonyságaként a sötét háttérerők tervszerű – egymásra „épülő”-, vagyis az irányultságát tekintve; egymást alámúló – lépéseinek.

Iránban napjainkban (is) próbálják elhelyezni, majd eldönteni a „deviáció-dominó” első tagját, ugyanis a sötét háttérerők szemmel láthatóan a felforgatás eléréséhez belülről kiindulva nagyobb esélyt látnak, mint „fizikai” (pl. katonai) úton kívülről. Az erre felhasznált egyik eszköz a „reform-mozgalom”. Az ún. reformok igazi arca az eszmélni még képes emberek számára már messziről felismerhető: Európa deviációjának – alászállásának – jelszava ez már négy-ötszáz éve (pl. „reform-áció”, „reformkor”, „gazdasági-társadalmi reformok”, stb.) Minden reform végső értelemben – mivel a magasrendűvel ellentétes irányból , alulról hatol a létezésbe – az emberi állapotokat mindig egy szinttel mélyebbre süllyesztette, majd ezt a lejjebb süllyedt állapotot a süllyedés meredekségének növelése érdekében, de a felszínen (a közvéleménynek) természetesen a „jobb” reményeként mutatva mindig egy újabb és újabb „reformmal” zökkentették lejjebb és lejjebb.

E mentén, vagyis a „reformok” által egy mai korban élő társadalom elvileg megosztható. Irán lényegében vallási értelemben megoszthatatlan abban a tekintetben, ha figyelmen kívül hagyjuk az ún. „reformok” kifejezetten a vallásra irányulását. (másra egyébként nem is irányulhat, hiszen Iránban – a Földön utolsóként, így egyedüliként – a vallás az élet minden területén jelenvaló) De ezt nagy hiba lenne figyelmen kívül hagyni, így azt lehet mondani, hogy Irán jelenleg nem „vallásilag” – vallási irányzatok mentén – osztható meg, hanem – és egyébként a megnyilvánult létezésben mindig és mindenhol; a tradicionalitás és a modernitás mentén. Erre utaló jelek akadnak Iránban. (4)  Ez az ún. „reform-mozgalom” vagy ahogy színnel magát megjelöli; „zöld mozgalom” (miért pont zöld?) addig-addig feszegette a húrt, míg végül az nem elszakadt, hanem érdekes módon maga húzta feszesre. Ugyanis egy pillanatra kimutatva igazi arcát meggyalázta Ashura szent emlékezését. (végső értelemben természetesen önmagát.) Amit ennek utóhatásairól el lehet mondani;  hogy mindez még a reform-mozgalomhoz többé-kevésbé húzókat is megdöbbentette. Ez ugyanis az iszlámellenesség maga, a sötét háttérerők felszíni mozgatottjai emberalakokban. Az iráni vezetés kivárta ezt a pillanatot és rámutatott: „ő” az, aki Iszlámot tipor(na, ha – további – lehetősége lenne rá).

Érdemes szólni e helyen egy olyan dologról, ami részben már érintve volt az előbb, és ez az a folyamat, amelynek nyomán a reform-mozgalmat végül is – leleplezés útján – a jelentéktelenedés irányába tolták. Ehhez viszont szükség volt arra, hogy az iráni emberek előtt – nem a világ közvéleménye előtt, hiszen egy túlnyomórészt a materializmus foglyaként tengődő „közvélemény” értéke a nullával egyenlő, sőt inkább mínuszos – nyilvánvalóvá váljon ennek az iránynak az igazi (eltakart) természete. Ez Ashura idején be is következett. Vagyis, míg a háttérerők a belső társadalmi feszültség magját látta-látja – vetette el közvetve – a „reform-mozgalomban”, addig az iráni vezetés egy mindenkori „reformmozgalom” valódi természetének-, és annak deviáns erőinek bemutatására használta fel. Ennek eredményeképpen ez a mozgalom most nagyrészt súlyát (tömegbázisát) vesztette Iránban, persze semmiképpen sem teljesen. Ezt a jelentékeny súlyvesztést jól mutatja, hogy december legvégén csak Teheránban több millió(!) ember vonult fel a „zöld-mozgalom” ellen, de lényegében annak búcsúztatására.

A történetiségben semmi sem a vallás azonnali száműzésével kezdődött (ez egyébként nem is lehetséges, hiszen ez az ember vagy egy közösség belső valósága, és nem például a háza, a munkahelye, az olaja, stb., ami egy mozdulattal elvehető, odaadható) hanem – mondjuk így – „reformmal”, egy elrejtett destruktív momentum elhelyezésével a nagy egészben és általában mindig pont akkor, amikor egyébként a közösség vagy nép olyan felfokozottságban van valamilyen okból, hogy figyelmének teljesen másra terelődése miatt nagy sikerrel  maradhatott rejtve a „lényeg”, vagyis az a bizonyos első dominó. Ma már „reformok” tetszés szerint véghezvihetők majdnem bárhol, a vele kapcsolatos közömbösség (mely közömbösség jelentős része megvezethetőségből áll) totális, köszönhetően a „reformok” régóta tartó sorozatainak. Konkrétan ez a „lényeg” a XVIII. századi Arab-félszigeten a nem kompetens emberek gondolatainak fokozatos Iszlámba – főleg annak politikai szférájába – épülése volt, Iránban pedig minden valószínűség szerint az Iszlámon alapuló létezés „szabadabb, vagyis modernebb” értelmezése lenne, természetesen az „iszlámon” belül. És itt nagyon fontos kiemelni az idézőjel használatát, hiszen minden kezdő deviáció az adott valláson belül kér magának helyet, azt „jogosnak, a korszellem megfelelőjének” feltüntetve. Emiatt nagyon becsapós tud lenni az adott valláson belül felbukkanó „reform” és emiatt nincs is nagyon más lehetőség az emberekre gyakorolt hatások – lehetőleg azonnali – kivédésére, mint a leleplezés. Ha viszonylag rövid időn belül ez a leleplezés nem történik meg, akkor minden ilyen „reform-törekvés” a világtörténelemben a vallás lényegében észrevétlen és idővel teljes kiüresedéséhez vezet(ett), erről a megnyilvánult kereszténység és néhány iszlám állam sokat tudna mesélni, természetesen ha tisztában lenne (lett volna) ezzel.(5)

A világ nagy részének közvélemény formálói, így közvéleménye is – akinek ugye véleményértéke fentebb tisztázva lett – előszeretettel és megingathatatlan bizonyossággal nevezi tudatlanoknak azokat a muszlim embereket, akiknek az Iszlám jelenti a szabadságot. Valójában a legnagyobb tudatlanság azt gondolni, hogy a szabadság a magasrendűtől való függetlenedés árán jön létre. Ez a „gondolkodás” ugyanis tökéletes terep előkészítés a sötét, romboló erők számára.(6) Ha ezt a „szabadságot” kívánók és kiabálók tudnák, azonnal felismernék, hogy (mennyire) rászedték őket. De már nem fogják felismerni. Túlságosan is elmerültek ál-szabadságukban, és ami ennél nagyobb baj, hogy könnyed mozdulattal rántják magukkal a világ „rántható” részét is. Ugyanis az Iránra zúduló hatalmas sötét erőkoncentráció végső célja nem az olaj, a földgáz, a terület, különböző csoportok helyzetbe hozása, az ott élő emberek bekapcsolása a multik világába, stb., - ezek csak mézesmadzagok a materializmus mohóinak – hanem Irán ráállítása egy olyan pályára, amely pályán a világ (többi része) zuhan valahol – de már nem olyan messze az alsó végponttól – és amely pálya az ember teljes emberalatti állapotába történő lerántásnak a folyamata.

 

Jegyzetek

(1)   Néhány, az Iszlámmal teljesen ellentétes gondolat már a XVI. század elején előfordult az akkori Iszlám világ nagy részét uralma alatt tartő Oszmán Birodalomban, de ezek – pl. Molla Kabiz vagy Oglan Sejh állításai-mozgalmai – az akkori korban olyan nyilvánvaló ostobaságnak tűntek az emberek túlnyomó részének szemében, hogy csak helyi jelentőségűek maradtak, majd hamar el is tűntek, de ezeket nem számítva általánosan a XVIII. század második feléig az Iszlám eredendő irányultsága egységes volt, a nyilvánvaló formai és „módszerbeli” különbözőségek mellett természetesen.

 

(2)   A kettő – a vallás és a politika – nem is választható szét, ezért talán indokoltabb az „európai fül” számára – de messze nem csak emiatt – tradícióról beszélni, mert teljes értelmű, benne a politika szférájával is. Természetesen a vallás szó használata is teljesen megfelelő, ha pontosan azt értjük alatta, ami valójában – vagyis ahogy a jelenkorban még néhány egészen kivételes helyen értelmezik és megnyilvánítják keleten.

 

(3)   Az 1789-es francia forradalom „csúcspontja” egyébként a szellemi tekintély diszkvalifikálásának történelmi mélypontja, és sajnos van – lesz – nála mélyebb is, amikor ez a nélkülözés lényegében totálissá válik, sőt lesz még mélyebb is, amikor teljesen ellene is fordulnak, - a nyugat jelenleg e két utóbbi szakasz között tart valahol, de már „fél lábbal” a másodikban – majd végül ugyanezek az ellene fordulók egyedüli kompetensként, „szellemi tekintélyként” lépnek fel, teljesen megnyilvánítva ezzel a ellenvallás(osságo)t – keresztényi terminológiával élve magát az antikrisztust)

 

(4)   A Föld majdnem minden más részén ilyen jelek már rég nincsenek, a deviáció ezeken a helyeken olyan szintű, hogy maximum olyan dolgok mentén oszthatók meg, amelyek már kizárólagosan a materializmuson és ellenvallásosságon(!) – tágabban nézve a modernitáson – belüli  ál-kérdések, a deviációnak esetleg a sebességét befolyásolják, vagy azt sem, inkább csak a formáját.

 

(5)   Természetesen ilyenkor nem az egyes emberről vagy a muszlim ummáról van szó általánosságban, hanem azokról az irányítókról és vezetőkről, akik nem láttak túl önmagukon – vagy ami ugyanaz; nem láttak mélyen magukba – és így bábjai le(he)ttek a deviáció erőinek. Ugyanez elmondható a kereszténység vonatkozásában is, annyi különbséggel, hogy ez benne már évszázadokkal korábban elkezdődött.

 

(6)   Céltévesztés lenne azt gondolni, hogy mindezek csak a közelmúlt és a jelen történései, hiszen Európában ezeknek a folyamatoknak az első momentumai a XV. században már jelen voltak, az Iszlám világban pedig egy körülbelül két évszázados előkészítés után jelenleg is zajlik hol több, hol kevesebb, hol pedig semmilyen „sikerrel”.

 

 

--- o ---