Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A síita Irán története 4. I. Tahmászp sah (folytatás)

2010.09.20

Az 1550-es évek elején az Oszmán birodalom egy hajózható csatorna építését tervezte a Don és a Volga folyók között ott, ahol azok a legközelebb folynak egymáshoz a mai Volgográd, vagyis az egykori Sztálingrád/Caricin közelében, ugyanis Don és a Volga folyók tökéletesen hajózhatóak voltak. Csupán csak a csatorna hiányzott közöttük, amelyen az oszmán birodalmi flotta hajózott volna fel a Kaszpi-tengerre valószínűleg egyiptomi kötelékekkel együtt, és úgy szándékoztak a szafavida vezetést az újdonsült fővárosnál, Qazvinnál meglepni egy gyors partraszállással. Miközben a megszokott útvonalon, tehát Örményországon és a teljes oszmán-szafavida határszakaszon keresztül Anatólia és Irak irányából is teljes arcvonalon hatalmas támadást indítanak Tebriz, majd Qazvin és Iszfahán irányára összekombinálva a hadműveleteket természetesen a Sajbanida özbek kánsággal is, amely hadműveleteknek a célja mindenképpen az oszmán-özbek egyesülés lett volna. Mindez hosszútávon az Oszmán birodalom közép-ázsiai katonai és politikai céljait is szolgálta volna. Természetesen ezek a törekvések sem Ismail Enver para korában kezdődtek az ifjútörök mozgalom idején, hanem ekkor, a XVI. század derekán. Összességében kijelenthetjük, hogy a Szafavida birodalom csak 1514-ben, Csaldirant követően volt ehhez hasonló végveszélyben, de összességében még az is eltörpült emellett. Egy hatalmas szerencséje volt a Szafavida birodalomnak, és itt a Krími kánság szerepét emelném ki, amely folyamatosan küszködött az egyre inkább növekvő oszmán befolyással. Maguk a krími tatárok nem akarták, hogy a már amúgy is rendkívül erős oszmán befolyás még tovább erősödjön az Azovi-tenger térségében, és azt főleg nem, hogy az oszmánok és az egyiptomiak az ő területeiken keresztül hajózzanak ki a Donon, a Volgán, illetve a Kaszpi-tengeren Sirván térségébe, ezért érthető módon részint saját érdekből késleltették a munkálatokat. Egyébként az Oszmán birodalom, és névleges vazallusa, a Krími kánság között egyáltalán nem volt nehéz kipattantani a konfliktust, ehhez is kiválóan értett a perzsa diplomácia, amely nagyon jól tudta, hogy egyrészt ez az egyetlen egy esélye, hogy ne épüljön meg a csatorna a Don és a Volga között, másrészről pedig mindig is sikerrel alkalmazta a többet ésszel, mint erővel elvet.

Mindazonáltal tudva való az is, hogy aki a Volga mentét uralja, az ura az egész Eurázsiai sztyeppe övezetnek – ahogy egykor urai voltak neki a sztyeppei türk népek, úgy ura most az ezt akkor villámgyorsan tudomásul vevő oroszok. Természetesen az oszmán birodalom is felismerte mindebben a saját érdekeit, de egy probléma mégis volt: Moszkva sokkalta jobban felismerte ugyanabban az ő személyes érdekeit, és annyi helyzeti előnye volt, hogy közelebb volt az elfoglalandó területekhez, és éppen ezért nem ütközött akkora akadályokba, mint a geopolitikai helyzetét biztosnak hívő Oszmán birodalom. A Moszkvai nagyfejedelemség IV. (Rettegett) Iván korában már elég erős volt ahhoz, hogy expanzióba kezdjen a Volga mentén. A tatárok a sztyeppén egyre-másra adták el a legjobb lovaikat az oroszoknak aranyért, ezüstért, mindenért, amely az oroszok számára nem volt olyan értéke, mint a rajta megvett kiváló lóállomány. Hamarosan a tatárok egykori legjobb lovaira ültetett kozákjaikat küldték az akkor oszmán szövetséges kazanyi és krími tatárok ellen – az akkor már orosz szövetséges Kaszimovi kánság szövetséges csapataival együtt. Az oroszoknak voltak tatár és szafavida szövetségeseik, de a tatároknak nem voltak az oroszokkal szemben épkézláb szövetségeseik, a kazanyi tatár kán, aki nehezen viselte az ottani éghajlatot, éppen Isztambulban vendégeskedett, az oszmánok pedig nem tudtak Kazany környékére segédcsapatokat vezényelni. Egy gyors átkarolás révén 1552-ben az oroszok bevették Kazanyt, ezt követően pedig 1556-ban Asztrahanyt, és ezzel a szó szoros értelmében lezárták a sztyeppe övezet európai részét az Ázsia felől érkező sztyeppei türk nomádok előtt. Innentől már csak idő kérdése volt az, hogy az első kozák felderítők mikor itatják lovaikat először a Bajkál-tóból, és, hogy mikor tűzik ki az orosz cári zászlót a Csendes óceán partján hamarosan megtalálva a gyarmatosító hatalmak által oly bőszen keresett északkeleti átjárót is.

A Volga mentének birtoklása ilyen nagy jelentőséggel bírt, és bizony ez a kis „baleset” akadályozta meg az oszmánokat abban, hogy a Szafavida birodalommal kapcsolatos Kaszpi-tengeri terveiket véghezvigyék. 1554-ben kiszélesedett a háborús front, és ki is tört az újabb szafavida-oszmán háború. Az oszmánok elfoglalták ugyan Karabahot, de az eddigiekhez hasonlóan ugyanúgy fölényben lévő oszmán hadseregnek ugyanúgy el kellett hagynia Iránt, mind egészen addig mind az összes alkalommal. 1555-ben kötötték meg az amaszyai békét, amelyben kerek harminc évre szóló békéről egyeztek meg a szembenálló felek. A Szafavida birodalom megtarthatta minden addigi területét, Grúziát pedig elfelezték egymás között az Oszmán birodalommal. Az oszmánok valójában a Szafavida birodalomra készültek egy végső csapást mérni, míg a szafavidák ismét elővették a régi jól bevált joker-kártyájukat, vagyis a több évezredes perzsa diplomáciát. Amely miatt nemhogy az Oszmán birodalom nem tudott végső csapást mérni a Szafavida birodalomra, hanem még azt kellett megérniük, hogy az éppen felemelkedő Moszkvai nagyfejedelemség mér végső csapást kollektíve az összes sztyeppei nomád népre megkezdve ezzel gyors keleti irányú terjeszkedését. Hatalmas csapást mérve ezzel közvetve magára az Oszmán birodalomra is, amelynek nemhogy ereje nem volt többé végső csapást mérni a Szafavida birodalomra a tervezett elkerülő úton, hanem még ő maga kényszerült ismét frontálisan támadni ismét csak a rendkívül nehezen járható Örményországon keresztül Azerbajdzsán irányába – és mindezt úgy, hogy gyakorlatilag semmilyen eredményt nem sikerült elérnie, a békekötés gyakorlatilag a háború előtti állapotokat rögzítette. Azt pedig kiemelném, hogy ez a szafavida-oszmán háború teljes egészében az oszmán/tatár-orosz háborúval párhuzamosan zajlott, és összességében még sokkal kevesebb ideig. Ehhez számítsuk még hozzá azt is, hogy az 1550-es évek számunkra, magyarok számára igen csak sokat mondanak, és bizony feltételezhető kapcsolat az oszmán-szafavida háborúk, illetve a magyarországi oszmán hadműveletek szép lassú abbamaradása, majd félbeszakadása között, azaz, hogy Magyarország és a Szafavida Irán ekkor is egymás szövetségeseként harcolt az Oszmán birodalom ellen – ekkor még az Erdélyi fejedelemség is ugyanúgy. Tehát elmondhatjuk, hogy az oszmánok akarták meglepni a szafavidákat úgy, hogy gyakorlatilag azok hatékonyan nem lettek volna képesek reagálni katonailag az ő átkaroló hadműveleteikre, ha még időben végrehajtják az oszmánok a terveket, de végül a szafavidáknak sikerült úgy meglepniük az oszmánokat sokkal gyorsabban, mint ahogy ők azt gondolni merték volna, hogy az utána egész Eurázsia történelmét évszázadokra befolyásolta, és befolyásolja még ma is.

Méltán feltehetjük a kérdést, hogy az iszlám szempontjából vallásjogilag helyes volt-e, hogy a szafavidák taktikailag együttműködtek az oroszokkal, és ezzel csapást mértek a szintén muszlim sztyeppei nomád türk népeken keresztül az Oszmán birodalomra, de ne felejtsük el azt sem, hogy az Oszmán birodalom legtöbb hódítását magában az iszlám világban hajtotta végre, II. (Nagy) Szülejmán korában egyértelműen muszlim államok ellen háborúzott, és muzulmán területeken hódított a legintenzívebben, és ennek a helyessége is megkérdőjelezhető iszlám szempontból, még akkor is, ha hivatalosan az oszmán szultán volt a szunnita muszlimok kalifája, és cseppet sem lehet véletlen, hogy pont egy síita nagyhatalomba törött bele a bicskája.

A szóban forgó uralkodó, I. Tahmászp azon kívül, hogy Irán leghosszabb ideig uralkodó sahja volt, egy legendás szafavida uralkodó volt. Megjelenik Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem című művében is úgy, mint Tamma, aki az oszmánok nagy ellenfele. Megjelenik még ugyanúgy a síita eszkatológiában is úgy, mint a Qazvini. Az ide vonatkozó szövegrészlet úgy szól, hogy:

„Éhínség, ellenszenv és durvaság a hittestvérek között, az uralkodó elnyomása, és egy hitehagyott ember eljövetele Qazwinból. Engedelmességre késztet hívőt és társítót, és félelmet kelt a hegyekben.”

A fenti idézet illik is I. Tahmászpra. A hitehagyottság talán aggodalmat kelthet, de egy csöpp magyarázat után minden érthetővé válik: 1525-ben I. Ferenc francia király Páviánál vereséget szenvedett V. Károly spanyol királytól és Német-Római császártól, és ezért alakította meg Franciaország, a Pápai állam, Velence, Milánó és Firenze a cognaci ligát, melyet az Oszmán birodalom is támogatott, sőt, még biztosítékot is adott, azonban még a nyílt francia-oszmán együttműködés előtt járt egy szafavida követség Franciaországban. Szóba került az is, hogy esetleg a sah is felveszi a katolikus vallást politikai okokból (megjegyzem, volt már rá példa Irán történetében Mohamed Hodabande Ilhanida mongol kán esetében, nem ez volt az első eset, ennek addigra már volt gyakorlata!) de valójában sem a franciák nem hittek benne, nem is vették komolyan, sem pedig a szafavida I. Tahmászp sah nem gondolta komolyan, és így a francia-szafavida szövetség sem jött létre. Nem tudták a szafavidák kiütni a nyeregből az oszmánokat a Mediterráneum térségében, és ez is nagyban hozzájárult a XVI. századi európai politikai történésekhez, többek között Magyarország egy harmadának másfél évszázados oszmán megszállásához. Sok esetben előfordul, hogy a történettudomány nem tulajdonít kellő jelentőséget olyan eseményeknek, amelyek utána évtizedek eseményeit befolyásolják. Nagyon fontos megjegyeznünk, hogy mindez 1526-ban történt, amikor a Szafavida birodalomban már harmadik éve igen zavaros állapotok uralkodtak, és muszáj volt valahonnan külső támogatást szerezni, vagy ha azt nem is, legalább az oszmánokéhoz hasonló nagyratörő európai szövetségpolitikát alkalmazni. Egyébként világos, hogy a szafavida sah nem gondolhatta komolyan hitének elhagyását még annak ellenére sem, hogy az szóba került, itt valószínűleg valami szúfi szellemiségben végbement eszmecseréről lehetett szó, lévén, hogy a szúfizmus akkor rendkívüli méreteket öltött a zavaros politikai viszonyok által súlytott Szafavida Iránban. Mindezek mellett a szöveg többi része is kiválóan illik rá, mert valóban másról sem szólt uralkodásának első harminc éve, mint arról, hogy engedelmességre késztetett hívőt és társítót, és bizony ha valakire, akkor a Irán összes sahja közül főleg őrá illik a leges legjobban az, hogy félelmet keltett a hegyekben. Ugyanis állandóan háborúzott a Kaukázus térségében, stabilizálta a szafavida uralmat Azerbajdzsánban, Örményországban, Grúziában, és betört még Dagesztánba is – egy szóval valóban félelmet keltett a hegyekben. Nem utolsó sorban pontosan ő tette meg vagy ötven évre Qazvint Irán fővárosának.

A folyamatos belső és külső háborúk után a Szafavida birodalomra nézve egy majdnem húsz éves csodálatos békekorszak köszöntött be, amely a sah 1574-es megbetegedéséig kitartott, amikor is halála előtt két évvel kiújultak a belső konfliktusok a különböző törzsi csoportok között. Ez alatt a bizonyos húsz év alatt megszűntek az oszmán háborúk, megszűnt az állandó özbek fenyegetettség, stabil politikai és taktikai szövetség alakult ki az egyre inkább feltörekvő oroszokkal. Elmondhatjuk, hogy I. Tahmászp sah húsz évig keményen megdolgozott azért a húsz békés esztendőért. Először is megmentette I. Iszmáil sah halálát követően a Szafavida birodalmat az azonnali széthullástól, majd úrrá lett a belső viszályokon, sikeresen megbirkózótt az egyre inkább növekvő külső fenyegetettséggel, leszámolt az árulókkal, és újra, meg újra gátat vetett az egyre csak ismétlődő oszmán expanziónak, illetve a végveszélyben olyat fordított a hadi helyzeten, hogy nemhogy a Szafavida Iránnak nem tudtak végső döfést adni az oszmánok, hanem még szafavidák kérésre gyakorlatilag az egyre inkább erősödő oroszok törték meg a sztyeppei törökség gerincét.

Elmondhatjuk, hogy a Szafavida birodalom másodszor is levizsgázott, és megmutatta, hogy hogy lehet egy világbirodalmat diplomáciai eszközökkel sarokba szorítani, ráadásul az alatt a II. (Nagy) Szülejmán alatt, akinek a nevét mi, magyarok is örökre megjegyeztük. I. Tahmászp sah még Szülejmán előtt került hatalomra, de bizony túlélte őt még kerek tíz évvel, és boldogan, élettel betelve halhatott meg úgy, hogy nagyon jól tudta: a fiatal és tapasztalatlan II. (Szarhos=Részeges) Szelim miatt már nem kell újból hadba vonulnia, főleg az 1571-es lepantói tengeri ütközet után volt benne biztos a harcedzett vén vitéz oroszlán. Élete utolsó tíz évére az egykor uralkodása kezdetén még olyan nagy oszmán veszély I. (Yavuz=Rettenetes) Szelim, és II. (Nagy) Szülejmán már rég tovatűnt, legyőzni egyiket sem tudta, de túlélte mindkettőt – a két legveszedelmesebb oszmán szultánt. I. Tahmászp, a leghosszabb ideig uralkodó iráni sah egy megerősödött Szafavida Iránt hagyott hátra utódaira, és az utókorra, mikor megtért ősei közé.