Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A síita Irán története 3. - I.Tahmászp sah

2010.09.06

A XVI. század eleji Iránban I. Iszmáil sah uralkodásának utolsó tíz évében az 1514-es csaldirani csatát követően egészen a sah 1524-es haláláig viszonylagos nyugalom uralkodott. Az oszmán háborúk megszűntek, maguk az oszmánok is Egyiptom meghódítását követően inkább nyugat felé kezdtek el terjeszkedni, míg a Szafavida birodalom palotai magányába és emlékeibe temetkező sahja alatt egyik legkiegyensúlyozottabb tíz évét élhette meg.

 

Azonban I. Iszmáil sah 1524-es halálát követően igen rátermett, energikus fiatal uralkodó kerülhetett a Szafavida birodalom élére I. Iszmáil fia, az akkor még mindössze csak tíz éves I. Tahmászp személyében. I. Tahmászp fiatal kora miatt ugyan még gyámságra szorult, azonban nagyon nagy benyomást tettek rá gyermekkorának körülményei, amelyek pontosan az I. Iszmáil sah életében is rendkívül fontos 1514 és 1524 közötti időszakban történtek. Maga I. Iszmáil sah még Tebriz 1514-es oszmánok általi bevételekor elfogott, és azóta is mindvégig oszmán rabságban túszként tartott kedvenc felesége hiánya miatt érzett bánatában, azonban mindennek ellenére az oszmánok politikai zsarolásának mégsem engedve frissen alapított államát és a szent célt még meg tudta ugyan menteni. De saját lelki boldogságát már nem - indirekt módon is gazdagítva ezzel az azeri türk és a perzsa irodalmat rengeteg borverssel, és talán még több plátói szerelmes verssel – csak 1524-et követően találkozhatott imádott szerelmével, miután tíz kemény év után végül belehalt bánatába. Ilyen környezetben és eszmei hatásoknak kitéve szinte fel is cseperedett apja halálának idejére akkor már Khoraszán kormányzójának rangját viselő alig több, mint tizenegy éves elsőszülött fia, az az I. Tahmászp sah, aki Irán történetének valaha is volt leghosszabb ideig uralkodó sahja lett. A hatalmas tízéves pangás után dinamikus, viharos eseményeket hozott a Szafavida birodalom számára.

 

Trónra lépése már az első pillanattól kezdve hatalmas belviszályokat váltott ki szerte a birodalomban. A birodalom erejének a gerincét még mindig főleg a síita türkmen lovascsapatok, a rettegett kizilbasok adták, a birodalom pedig még annak ellenére is, hogy egyre több perzsa hivatalnokot kezdtek el alkalmazni, és egyre több elemet vettek át a perzsa mintájú közigazgatási rendszerből, még mindig nomád sztyeppei típusú türk politikai alapelveken működött. A birodalom bár még ellenőrizte Irak nagy részét a síita szent városokkal egyetemben, de a kurd területek már javarészt nem álltak szafavida ellenőrzés alatt, ahogy a közben egyre inkább megerősödő portugálok által ellenőrzött Hormuzi szoros sem. Kelet irányából továbbra is egyre erősödő fenyegetést jelentett a Szafavida állam számára a Sajbánida özbek kánság, illetve nyugati irányból az örök rivális Oszmán birodalom, azonban ennek ellenére, még ha nehezen is, de sikerült I. Tahmászp sahnak szépen lassan kezébe vennie a dolgokat.

 

Bár az európaiak és a szafavidák között még hivatalos oszmán-ellenes szövetségi megállapodás nem született, működnie kellett volna annak a rendszernek, amely egy nyugati irányú oszmán terjeszkedés esetén beindult volna egy erős európai-szafavida szövetség keretein belül. Azonban pontosan magukon a szafavidákon bukott el az egész tervezet – első ízben még az oszmánok 1520-as Magyarország elleni offenzívájakor, amikor I. Iszmáil nem tudott (a már említett okok, és az oszmán zsarolás miatt) hadba lépni. Nándorfehérvár oszmán kézre kerülhetett, I. Tahmászp hatalomra jutásakor pedig már Készült Nagy Szülejmán a végzetes mohácsi döfésre is. Miközben magát a Szafavida birodalmat hatalmas belharcok, és zűrzavar kötötték le – és mindezt oly módon, hogy pontosan akkor lett volna lehetőség a csaldirani csorbát kiküszöbölni katonailag is. A helyzet sem egyszerű, sem pedig bíztató nem volt, de I. Tahmászp sah kőkemény, rettentően lassú, keserves, embert próbáló, fáradtságos de sikeres erőfeszítésekkel sikerült úrrá lennie a belső zűrzavaron. Teljes mértékben egy kézben egyesítette a hatalmat, amelyet egészen 1576-os haláláig, tehát több, mint negyven évi uralkodásán keresztül egy pillanatra sem engedett ki a kezéből. Rettentően fontos momentumnak bizonyult ez az eset, mert elég pusztán csak a Hun birodalomra, Dzsingisz kán, vagy éppen Timur Lenk birodalomára gondolnunk, amelyek vagy mindjárt, vagy szinte mindjárt a legelső (és általában legnagyobb formátumú) uralkodójuk halálát követően estek szét, vagy gyengültek meg úgy, hogy onnantól már csak egy lépés volt maga a szétesés momentuma. A Szafavida birodalomnak Csaldirant követően teljes mértékben jót tett az anyugodt tíz éves pihenő, de még így is a szétesés kockázata forgott fent 1524 és 1533 között. Arról nem is beszélve, hogy még maga a 12-es sía sem volt még túlzottan, bizonyos szempontokból pedig semennyire sem volt erős Iránt illetően – és mindez egy rendkívüli módon agresszív, hódításra berendezkedett, feltörekvő új kalifátus, az Oszmán birodalom, és egyik leghűségesebb szövetségese, az oszmánoknál még sokkalta több gondot okozó Sajbánida özbek kánság tőszomszédságában. A Szafavida birodalmat ilyen körülmények között, és ilyen fiatalon a szó szoros értelmében csak egy hajszál választotta el a totális széteséstől, amelyre volt tíz év, és amely talán a 12-es sía sorsát is meghatározta volna évszázadokra.

 

A belső polgárháborús körülményeket még csak tovább fokozták az egyre erősödő özbek betörések a birodalom északkeleti részén. Az özbekek kihasználva a belső zavaros viszonyokat, és Ubajdullah kán vezetésével egy az egybe le is rohanták Khoraszánt. A mai Afganisztán területével, Pakisztán több, iráni nyelvű területével, illetve a Zagrosz-hegységig terjedő szinte összes létező szafavida területtel együtt Meshedet és egész Iráni Khoraszánt is beleértve. Miközben az ország többi részén belharcok dúltak – és bár 1526-ban sikerült visszafoglalni a szóban forgó területeket, két év múlva újból ugyanúgy áldozatul estek az özbek portyázó csapategységek dúlásának. A szafavidák kizilbas lovasságukkal több ízben is erős ellencsapásokat fejtettek ki az özbekek irányába, azonban ezek a hadjáratok egyik oldalon sem hoztak területi változásokat, mindazonáltal a Zagrosz-hegységig egész Iráni Khoraszán és a Sajbánida özbek kánság határmenti része elpusztult és elnéptelenedett – a látkép rendkívüli módon emlékeztethetett a Dzsingisz kán, vagy Timur Lenk korabeli időkre. Közben 1533-ra a kétségbeejtő belső állapotokon I. Tahmászpnak sikerült felülkerekednie, és egy kézben összpontosíthatta a hatalmat. Azonban mikorra sikerült levernie minden egyes belső felkelést, addigra azon kapta magát, hogy az oszmánok éltek az alkalom adta hirtelen jött, magát tálcán kínáló hatalmas lehetőséggel, és 1533-1535 - ben el is foglalták egész Mezopotámiát. Az ottani négy síita szent várossal, Szamarrával, a Bagdad melletti Kazimiával, Nedzseffel, és Kerbelával együtt, valamint Bászránál ki is jutottak a Perzsa-öböl pertjára, Grúziát és Azerbajdzsánt elfoglalva hamar bevonultak a szafavida fővárosba, Tebrizbe is.

 

Mire I. Tahmászp egyesíthette birodalmát, be kellett látnia, hogy elvesztette az addig a birodalom ékköveinek számító síita szent városokat, noha az oszmán offenzíva maga serkentő hatással volt az ország irányításának egy kézben való összpontosítását célzó törekvések szempontjából. Az oszmánoknak minden vágyuk az volt, hogy végre birodalmukhoz csatolhassák Tebrizt és vele együtt a Kaukázus vidékét, de a kizilbasok ellenállásán megbuktak a törekvéseik. I. Tahmászp pedig hamar bevonult Tebrizbe leszámolva minden árulóval, és vele együtt visszafoglalta Azerbajdzsánt, valamint Grúziát, melyek után békét kötött az oszmánokkal. I. Tahmászpnak 12 évi kőkemény munkával mindenféle külső erőnek történő meghajlást mellőzve sikerült stabilizálnia államát, amely azonban addigi földrajzi helyzetéhez képest jelentősen keletre tolódott, és egyre rohamosabban vesztett addig erős törökös jellegéből is, egyúttal elvesztette szinte az összes arabok által lakott területét, így hosszútávon ez hozzájárul maga az Oszmán birodalom a törökösségének csökkenéséhez is.

 

A nyugati fronton bekövetkezett területi veszteségeinek kompenzálására 1537-ben hadjáratot indított az özbekek ellen, nevető harmadikként elfoglalta azt a Kandahárt, amely akkor éppen a meggyengülő Mogul birodalom és a Sajbanida özbek kánság közötti vita tárgya volt, ezzel stabilizálva a Szafavida birodalom afganisztáni hódításait is. 1545-ben hatalomra segítette a közben 12-es síitává lett Hümájun mogul herceget (az indiai történetírás lkezetek nélkül, Humayun néven ismeri), és ezzel a Mogul birodalom feletti ideológiai, illetve névleges politikai befolyást is megszerezte stabilizálva ezzel a birodalom délkeleti kijáratát. Mindemellett masszívan elkezdett terjeszkedni a Kaukázus irányába is, és Örményországot, illetve Grúziát teljes egészében a birodalomhoz is csatolta, és még Dagesztánba is átdobott néhány katonai egységet biztosítandó a Szafavida birodalom töretlen uralmát a Kaukázus vidéke felett stabilizálva ezzel a birodalom kijáratát északnyugati irányba.

 

A külpolitikai veszélyek ugyan elhárultak, de ahogy kívül viszonylagos békés és biztonságos viszonyok kezdtek kialakulni, pont a nem várt irányból, belülről kezdődött az újabb rendbontás. I. Tahmászp öccse, a Sirvánt (a mai Azerbajdzsán Baku melletti részét) kormányzó Alkász Mirza, valamint az Ardabilt kormányzó Szám Mirza, illetve a későbbi II. Iszmáil 1547-ben átálltak oszmán oldalra, az oszmán hadsereg támogatásával pedig még Tebrizt is bevették. I. Tahmászp erre válaszul 1548-ban költöztette át a Szafavida birodalom fővárosát az állandó ütközőzónában lévő Tebrizből a Kaszpi tenger közelében lévő, sokkal jobban védhető Qazvinda, így lett Qazvin vagy ötven évre a Szafavida birodalom fővárosa. A lázadást 1549-ben sikerült levernie, minden területet sikeresen vissza is foglalt, az osumánoktól, a lázadókat pedig Gahgahá hegyi börtönerődjébe záratta, köztük a következő sahot, II. Iszmáilt is évtizedekre. Mindezek után a Szafavida birodalmon belül egészen I. Tahmászp haláláig rend, nyugalom, és béke honolt még a külső fenyegetettség ellenére is. Ez az esemény jelezte, hogy a birodalom ekkor még nem csak területileg, de ideológiailag is rendkívül sebezhető volt, amelyet az oszmánok kellőképpen ki is használtak, mindazonáltal ugyanezek az események ugyanúgy azt is megmutatták, hogy a Szafavida birodalom igenis képes volt megvédeni magát az oszmán törekvésekkel szemben egy olyan korszakban is, amikor a Mediterráneum jelentős része oszmán kézre került.