Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A síita Irán története 2. I. Iszmail sah és kora

2010.08.29

A Szafavida birodalom egyik legnagyobb formátumú uralkodója, egyben a Szafavida dinasztia alapítója I. Iszmáil sah volt. I. Iszmáil sah (költői álnevén „Hatayi”) 1487. július 17-én született Ardabil környékén. Apja a Szafavida rend vezetője, a kurd-azeri származású Hajdar szultán, édesanyja pedig Uzun Haszan (az Akkojunlu törzsszövetség vezetője) lánya, Alam Sah Begum volt, aki még a néhai Trabzoni görög császár unokája volt. Apja halálát követően 1488-ban az akkor még egyéves Iszmáilt Édesanyjával Fárszba száműzte Uzun Haszan, halála után pedig 1494-ban az akkori politikai zavarokat kihasználva Gilánba települtek ahol a helyi, síával szimpatizáló kormányzó befogadta, és a védelmébe vette őket, noha, az Akkojunlu vezetői politikai okokból mindenáron végezni akartak velük, de hollétük titokban maradt üldözőik előtt. Csak öt év telt el, míg a rendkívüli karizmával megáldott Iszmáil 12 éves korára 7000 kizilbas lovast toborzott, melyekkel 1499-ben betört az akkor még az akkor már igen kemény belső gondokkal küszködő, egyre inkább széteső Akkojunlu törzsszövetség ellenőrzése alatt álló Azerbajdzsán területére, hogy Tebriz elfoglalásának céljából.

Azerbajdzsánt kizilbas lovasainak élén hamar megszállta, elfoglalta Bakut, a mai Azerbajdzsán fővárosát, az addig a Szafavidákkal ellenséges sirvánsahokat tönkreverve szafavida függőségbe kényszerítette, majd minden addiginál nagyobb erőkkel támadott Tebriz irányába, amelyet 1501-ben annak rendje és módja szerint el is foglalt. Diadalmasan bevonult az elfoglalt városba, majd megtette fővárosnak, felvette a sahi címet, majd ezt követően pedig 1502. március 12-én meg is koronázták, azonban ezzel még korántsem ért véget ambiciózus terjeszkedési politikája, mert mindjárt Tebriz bevételét, és a független Szafavida állam megteremtését követően annak mielőbbi területi stabilizációjába kezdett, és dél felé előrenyomulva megtámadta az Akkojunlu mezopotámiai területeit a mai Irak területén. Ötévi sikeres katonai expanzió révén 1507-ben diadalmasan bevonult Bagdadba, majd hamarosan ellenőrzése alá vonta a többi dél-iraki síita szent várost is. Ezt követően az addig a Kara – és Akkojunlu esetében csak dinasztikusan jelen lévő 12-es síát tényleges államvallási szintre emelte az új, formálódó államban, bár nagyon fontos, hogy azokkal a történelmi hazugságokkal ellentétben, melyek szerint a szunnitákat véres kézzel üldözte volna, az iszlám szunnita ágát is meghagyta államvallási keretek között, mindössze annyi történt, hogy támogatói elsősorban a síita lakosság általában katonai vezetőinek soraiból kerültek ki, és éppen ezért a katonai győzelmeket követően ősi sztyeppei szokás szerint ők is részesedtek a megszerzett zsákmányban, a 12-es sía mjad csak I. (Nagy) Abbász idejében válik kizárólagos államvallássá a Szafavida Iránban majd csak jó száz évvel később (!) addig pedig az iráni lakosság túlnyomó része továbbra is a szunnita hanefi mezhebhez tartozott, és szúfinak is ugyanúgy megmaradt. A Szafavida államot pedig gyakorlatilag az első száz évében egy főleg türk elemű kis létszámú, jól képzett, ütőképes katonaságra támaszkodó 12-es síita elit irányította és tartotta kézben. Fontos megemlíteni még azt a tényt is, hogy a szafavidák akkoriban még bizony egyáltalán nem voltak ortodox 12-es síiták, és sokkal inkább voltak nevezhetőek alevitáknak, de a leges legkeményebb vonaluk képviselői is teljes mértékben szúfi eszméket követtek (ismételten csak a zavaros politikai helyzetben burjánzó vallási misztika szerepe miatt), és még maga a szafavidák törzs emberanyaga is csak később mozdult el a 12-es síita ortodoxia irányába a század közepétől kezdődően (amikor is II. Iszmáil sah több vezető emberével, és a család több tagjával együtt majdnem visszatért a szunnizmusba!) de legvégül csak I. (Nagy) Abbász korára játszódott le ez a hosszú folyamat – és mindez egészen addig gyakorlatilag egy sztyeppei nomád alapú síita kisebbséggel kormányzott Irán területén elterülő hatalmas kiterjedésű türk birodalom területén. Éppen ezért is volt akkoriban még a fiatal Szafavida állam rendkívül sebezhető az éppen akkoriban politikai és katonai hatalma csúcspontjára érkező, egy uralkodója alatt legtöbbet terjeszkedő Oszmán birodalommal szemben.

Bagdad elfoglalásával megnyílt előtte a keleti expanzió lehetősége, és azon nyomban hozzá is fogott Horaszán meghódításához, mely az Akkojunluval közben szövetséget kötő özbek kánnal való katonai konfliktushoz vezetett. Az özbek kánt maga II. Bajazid oszmán szultán mozgósította a szafavidák ellen a nemrég még ellenségnek számító Akkojunlu megmentésnek céljából, ugyanis veszélyeztetve érezte az Oszmán birodalom anatóliai területeit (főleg egy frissen létrejött sztyeppei türk állam veszélyeit látva) de ő maga nem lépett háborúba – így is maradt ez egészen 1512-ig. Iszmáil sah seregei 1510-ben a mervi csatában tönkreverték és gyakorlatilag megsemmisítették Muhammad özbek kán csapatait, majd szövetségre lépett a még Muhammad kán által Szamarkand és Fergana térségéből Kabul és Herát környékére kiszorított Babür mogul kánnal (a későbbi Nagymogul biodalom megalapítójával) aki elfogadva a szafavida hűbért hátba támadta Muhammadot, amelynek eredményeképpen Iszmail sah 1511-ben bevonulhatott Szamarkandba, amelyet egy éven keresztül megszállva is tartott, míg Babür fel nem mondta az Iszmail sahnak tett hűbért, mert az utóbbi nem volt hajlandó majdan meghódítandó területeit Iszmáil sah nevében kormányozni. Mindettől függetlenül Iszmáil sah végül 1512-ben legyőzte Muhammad özbek kánt, és levágott fejét elküldte megbízójának Isztambulba mihez tartás végett. A szafavida birodalom ekkor születését követően nem sokkal elérte valaha volt legnagyobb kiterjedését. A mai Pakisztáni Szulejmán hegységtől (tehát az iráni népelemek településterületének nagyjábóli keleti határvonalától) egészen Szamarkandig és Transzoxániáig, a Kaukázusig terjedt, és a mai Örményországot, Fél Grúziát és Irakot is magába foglalva a mai Törökország kurd lakosságú területeinek nyugati határáig ért, tehát az ősi iráni határig, az Eufráteszig, amelyet még át is lépett Kelet-Anatóliában. Csak 12 év telt el az új század kezdete óta, és az addig gyengének tartott, és bizonyos szempontból valóban gyenge államoknak helyt adó Irán területén, sőt, azon jócskán túl is nyúlva egy új, gyakorlatilag Timur Lenk ideje óta nem látott erős és hatalmas állam jött létre, amely már csak puszta jelenlétével felborította a térség hatalmi egyensúlyát – többek között jó szövetségi lehetőséget kínálva az Oszmán birodalomtól rettegő európai hatalmak számára, így hazánk, Magyarország számára is. Konkrét történelmi adatok támasztják alá a közös szafavida – európai/magyar oszmán ellenes katonai haditerveket, melyekről bizonyosan maguk a nem sokkal azelőtt még a szafavidákat harapófogóba fogó, majd hirtelen még őnáluk is keményebb harapófogóba kerülő oszmánok is tudomást szerezhettek.

Az Oszmán birodalomra 1301-es keletkezése óta minden évszázad elején hatalmas veszély leselkedett kelet felől egészen az ún. „tulipán korszakig”, és nem volt ez máshogy ebben az esetben sem. Az Oszmán birodalmat rendkívüli módon megrémítették a Szafavida birodalom folyamatos győzelmei, melynek területe már 1512-ben kis híján kétszer akkora volt, mint az Oszmán birodalomé. Az oszmánok tanultak a pont száz évvel azelőtt hirtelen, a szafavidákhoz hasonlóan szinte a semmiből előbukkanó Timur Lenkkel megvívott vesztes háborúból, és annak minden lehetséges, és realizálódott veszélyéből, amelyek nagyjából száz évre vezették vissza az Oszmán birodalom terjeszkedését. A vereség után a nemrég meghódított balkáni államok sorban szakadtak el a birodalomtól, amelyet (pontosan az oszmánok szerencséjére!) nem használtak ki az európai hatalmak szintén át nem látva a lehetséges veszélyeket, de ezzel ellentétben 1512-ben konkrétan készültek a balkáni expanzióra, és az oszmán vezetés éppen ezért semmiképpen nem is akart kockáztatni ezen a téren. Különösképpen arra való tekintettel, hogy Anatóliának jelentős részét akkoriban még mindig nomád türkmen népek lakták, amelyek hogy hogy nem, pont síiták voltak. Ráadásul pontosan akkor, amikor az Oszmán birodalom belső kohéziójának megerősítése érdekében I. Szelim Yavuz (török: „Rettenetes, Félelmetes”) éppen lefejezni készült a hagyományos türk nemesség még megmaradt, II. (Hódító) Mehmet által még meghagyott képviselőit. Olyan körülmények között, hogy az anatóliai nomád türkmenek szabályosan megindultak Iszmáil sah táborába, és még annyi védelme sem maradt volna Anatóliának, mint legutóbb 90 éve még 1402-ben.

Yavuz teljes mértékben, teljes mélységében átlátta az Oszmán birodalomra leselkedő veszélyeket, és azonnal trónra lépését követően támadásba is lendült a keleti fronton elhárítani a vagy egy évszázada nem látott hatalmas veszélyt. Tudta, hogy csak egy dobása maradt. Ezek mellett hatalmas szerencséje volt, hogy a Mameluk kalifátus nem fogadta el Iszmáil sah oszmán ellenes szövetségi ajánlatát. Az oszmánok két évi háborúskodást követően (közben attól rettegve, hogy nyugatról éppen akkor kapják őket hátba a szafavidákkal egyeztetett hadmozdulatok keretében, amelyet ebben az esetben a magyarországi Dózsa parasztfelkelés hiúsított meg) 1504-ben Csaldirannál modern tüzérséggel ellátott, és korszerű tűzfegyverekkel felszerelt janicsárságukkal gyakorlatilag megsemmisítő vereséget mértek Iszmáil sah tűzfegyverekkel szinte egyáltalán nem is rendelkező, hagyományos reflexíjakkal felszerelt nomád türkmen könnyűlovas seregeire. Majd még az évben elfoglalva még Tebrizt is bevonultak a Szafavida birodalom fővárosába. Elmondhatjuk, hogy Csaldiran a kor technológiájának és az oszmán hadseregnek, valamint a korszerű oszmán hadvezetésnek diadala volt. Iszmáil sahot bekerítve egy ízben el is fogták az oszmán csapatok, azonban a janicsárok ellenállása miatt nem mertek egy ujjal sem hozzányúlni, ugyanis a janicsárság alevita-bektasi volta miatt mindig is kétélű fegyver maradt az oszmánok kezében a Szafavida birodalom elleni háborúkat illetően, ahogy látni fogjuk ezt még később is több ízben. Ezek után fegyverszünetet kötöttek. Mindez a szafavida 12-es síita eszmeiség diadala volt a kor technológiájának és az oszmán hadseregnek, valamint a korszerű oszmán hadvezetésnek a csaldirani diadala felett. Yavuz csak két év múlva kísérelte meg újra a háborút Irán ellen, de az állítólag gazdasági problémák, valójában pedig valószínűleg a szafavida diplomáciának egy ügyes huszárvágása folytán az oszmánokkal együtt a Szafavida Irán ellen hadba vonulni nem akaró Mameluk kalifátus távolmaradásán megbukott. Sőt, a dolog az ezt követő ismert események tükrében még visszájára is fordult úgy, hogy Yavuz többet már nem is emelhetett kezet a Szafavida Iránra. Miközben a Szafavida birodalmat még néhány – az Oszmán birodalom ellenében - szövetséges portugál tengeri flottatámaszpont is megerősítette a Persza öböl bejáratánál a Hozmuzi szorosban, illetve Bahreinben, és szépen lassan, de biztosan épültek az Európa, és ezen belül Magyarország, illetve az egyre inkább erősödő Oroszország felé is az egyre bensőségesebb kétoldalú diplomáciai kapcsolatok. Ugyanis nyugaton és északon felfigyeltek az Oszmán birodalom háta mögött egyre erősödő ifjú Szafavida Iránra. Mindez a Szafavida birodalomban már érezhetően egyre nagyobb befolyásra szert tevő, több évezredes tapasztalattal rendelkező kifinomult perzsa diplomácia diadala volt a kor technológiájának és az oszmán hadseregnek, valamint a korszerű oszmán hadvezetésnek a csaldirani diadala felett.

Mindezeket követően Iszmáil sah uralkodásának utolsó 10 évében már nem bonyolódott különösebb külpolitikai kalandokba, és hátralevő éveiben lovaglási, a borivási, illetve verselési szenvedélyének hódolt. Borivási szenvedélye minden egyéb elemnél jobban bizonyítja szúfiságát, és ha úgy tetszik, alevitaságát 12-es síitasága mellett, melyet az előbbiek természetesen semmiképpen sem zártak ki. Sah Iszmáil költőként éppen ugyanúgy helyt állt, mint hadvezérként, vagy éppen politikusként, ugyanis kora egyik leghíresebb költője volt. Több verset is írt Hatayi költői álnevén perzsa nyelven arzuban  a divánköltészet szabályai szerint, amelyek igen jelentősnek számítottak a kor perzsa költészetét tekintve, azonban még nagyobb hírnévre tett szert azeri török nyelven írt versei révén, amelyek a kor török irodalmának valóságos gyöngyszemei voltak, és sokak szerint nem is akadt párjuk a maguk idejében, amelyet mi sem bizonyít jobban annál, hogy ezzel teremtette meg az azeri török nyelű irodalomnak. De ugyanezek a versek még ma is rendkívüli népszerűségnek örvendenek a törökországi aleviták körében, sőt, hozzájárultak még az alevizmus további terjedéséhez is az Oszmán birodalomban. Mindez a több évezredes perzsa, és az éppen születő azeri irodalom fényes diadala volt a kor technológiájának és az oszmán hadseregnek, valamint a korszerű oszmán hadvezetésnek a csaldirani diadala felett.

A helyzet Csaldiran után tehát korántsem bizonyult olyan szinten tragikusnak, mint amilyen szinten a történettudomány azt próbálja elénk adni, mert itt egy síita állam frissen jött létre. Méghozzá a leges legelején szinte kizárólag eszmei alapokon állva, majd 15 év alatt ért el akkora területi kiterjedést szó szerint a semmiből, amelyet az Oszmán birodalom még 200 év alatt sem (!) és ennek tetejében még meg is tudta tartani az elfoglalt területeit szinte mind, és csak nyugati irányba minimális veszteséggel. Mindezek után még azt is elmondhatjuk, hogy nem omlott össze I. Iszmáil sah 1514-es halálát követően úgy a Szafavida birodalom, mint Timur Lenk hasonló felépítésű, és működési elvű birodalma önnön megalapítója halálát követően (köszönhető ez főleg annak, hogy Iszmáil sah mindinkább egyre jobban a perzsa hivatalnokokra támaszkodott a közigazgatás kiépítése terén, és egyre inkább visszaszorította a hagyományos törzsi alapokon szerveződő türkmen hadurak hatalmi törekvéseit, főleg Csaldiran teremtett erre kiváló alkalmat). Sőt, talán pontosan emiatt kiállta az Oszmán birodalom rettenetes gőzhenger szerű lökését akkor, amikor az a valaha tapasztaltak közül a legveszedelmesebb volt, és amikor 500 éves Magyar királyság méretű államok rokkantak bele az oszmán nyomásba, sőt, az európaiakkal kialakított szövetségi politika kapcsán pontosan azt kell megállapítanunk, hogy pontosan az Oszmán birodalom menekült meg 1512-ben Csaldirannál egy, az 1402-es ankarai vereséghez hasonló csapástól, míg a Szafavida birodalom még jócskán fiatal volt, fitt, és rugalmas volt. De egyet nem szabad elfelejtenünk: eszmeileg ugyanolyan idős volt, és 15 év alatt felépítette 200 esztendő hátrányból, de annak eszmei tartalékaiból, és valódi hitből azt, amiért az Oszmán birodalomnak addig ugyanazon eszme hiányában ugyanazon 200 éven keresztül keményen vért kellett ontania és izzadnia. Mondhatjuk úgy is, hogy ott volt, és mégsem volt ott… akárcsak a Mahdi (A) jelenleg a rejtőzködés alatt – ez a 200 év volt a Szafavida dinasztia „nagy rejtőzködése”, és bizony eljött a „nagy rejtőzködés” vége 1499-ben! Tehát a XVI. század elején bizony a szemünk elé tárul a birodalomépítés földi, materiális eredetű immanens koncepciója az Oszmán birodalom képében (noha az iszlám történelmében betöltött szerepe elvitethatatlan!) és a ennek ellentettje, a földöntúli, szakrális eredetű transzcendens koncepciója. Mindezeken kívül még ha súlyos válságokkal terhelve is, de igenis túlélte az első 100 évét, 12-es síita hitét az államvezetés híven megtartotta. Sőt, megtette azt, amelyet más iszlám hatalom abban a korban ritkán tehetett meg büntetlenül: nemet mondott az első oszmán kalifának, aki az Ahlul Szunnat wal’ Dzsema’at, tehát a szunnita iszlám vezetését 1517-ben vette el erőszakosan az utolsó Abbászida kalifától, miközben Iszmáil sah közben az iszlám fellegvára, a síita Irán alapjait rakta le szakrálisan és állami szinten. A Szafavida Irán bizony nemet mert mondani, igenis nem hódolt be, és életével-vérével védte a síita szent városokat az Oszmán birodalommal szemben, majd még egy diadalsorozat keretében nem egészen 100 év múlva meg is alapozta a következő 150 évét, ezúton pedig közvetetten a mai Iráni államot is, melyhez politikai és területi jogfolytonosság fűzi. Elmondhatjuk tehát, hogy a Szafavida birodalom bizony megtette azt, amely egészen addig majdnem, hogy teljesen lehetetlen volt: megteremtette a 7-es síita Fatimida birodalom után a történelem második, egyben a mai napig is meglévő, élő, és működő 12-es síita birodalmát, ezen kívül a történelem leges legelső 12-es síita birodalmát, megteremtve mintegy az 1979-es Iráni Iszlám Forradalom alapját is, és soha egyetlen egy síita muszlim sem feledheti el a Szafavida dinasztiának, valamint megalapítójának, I. Iszmáil sahnak a síita iszlám történetében betöltött szerepét!