Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A síita Irán története 1. A mai értelemben vett síita Iráni állam születése

2010.08.23

Irán ma a síita iszlám, ezáltal pedig elmondhatjuk, hogy egyenesen az egész iszlám világ fellegvára, de méltán tehetjük föl a kérdést, hogy hogy is lett Irán a sía, és ezáltal az egész iszlám világ fellegvára? Bár a sía már a VII. században megvetette  lábát Iránban, annak is főleg a délnyugati, Irakkal határos, illetve az északi, Kaszpi-tenger menti részén, noha Imám Ali (A) életében Irán (és a volt bizánci „rúmi” területek kivételével szinte az összes keleti terület) a sía oldalán állt, maga a sía elsősorban Dél-Irakban terjedt el, amely máig is a sía fellegvárának számít négy szent városával (Nedzsef, Kerbela, Kazimija /Bagdad/ illetve Szamarra), és csak Fársz tartomány, illetve Tabarisztán területén terjedt el számottevően az iszlám történelmének korai évszázadaiban, míg az iráni lakosság java része a hanefi mezheb követőjeként inkább erősen szúfinak volt mondható, amely azonban később kiváló táptalajul szolgált a síita iszlám terjedéséhez. Irán területén hatalomra került egy síita dinasztia a Bújahidák képében (945-1050) de ezzel az állammal (főleg az akkori hanyatló iszlám politikai környezetben, ahol a szunnita államberendezkedés már csődöt mondott, és az addig elnyomott síiták már magukhoz tudták ragadni a hatalmat) hamar végeztek a belső problémák, illetve legvégül a keletről masszívan előretörő, a szunnita oldalt pártfogásukba vevő, és a síita Dél-Irakot is feldúló, majd a hajdani Akhaimenida Perzsa birodalom területén, és az Arab félszigeten erős, központosított államot létrehozó, majd röviddel ezek után a keresztes háborúkat kiváltó szeldzsuk türkök mintegy kétszáz év szunnita uralmat hozva Irán számára. Irán, és az iráni sía életében tényleges változást csak a mongolok XIII. századi inváziója, valamint ténylegesen stabilan a Szafavida birodalom születése hozott a XVI. század elején.

A Szafavida dervisrend a XIII. század folyamán jött létre a mai Azerbajdzsán területén az egyre sűrűsödő mongol-tatár betörések, illetve az addig is erősen hanyatló, a szeldzsuk türkök által patronált szunnita Bagdadi Abbászida (szeldzsuk fiók-)kalifátus széthullásának, Bagdad 1258-as, mongolok általi elfoglalásának, illetve az ezt követően a néhai szunnita kalifátussal szemben inkább a síitákat támogató Ilhanida (mongol-türk) birodalom kialakulásának időszakában 1300 körül (az Oszmán emírség létrejöttével egyidőben, de még csak dervisrendként, és nem államszervezetként) amikor szabályosan felbomlott az addig is hanyatló, keresztes háborúkkal küszködő, de még úgy, ahogy működő, azonban a mongol invázió bekövetkeztekor végleg összeomló szunnita alapelveken működő iszlám társadalmi rend. A zavaros politikai helyzet mindig is kedvezett a vallási misztériumoknak, melyek ekkor valóságos virágkorukat élték – ahogy történt ez ekkor is. A Szafavida dervisrend kezdetben egy, a türk népek körében általában véve is elterjedt hanefi mezhebben gyökerező, erősen szúfi jellegű azeri türk dervisrendként keletkezett, nevét alapítójáról, Szafi ad-Dín sejkről (1252-1334) kapta, majd a XV. századra fokozatosan átvette a síita tanokat. Először csak az Ahlul Beytet (A) részesítették egyre inkább nagy tiszteletben, majd a XV. századra ténylegesen és hivatalosan is síitává váltak. Oldalunkon nemrég olvashattunk arról, hogy a sía és a szúfizmus mennyire kéz a kézben jár együtt (a szúfizmus maga is Imám Alihoz (A) vezethető vissza, ő a Szilszila, vagyis a szúfi hagyományozási lánc legelső, és tagja) innen is láthatjuk, hogy miért is volt olyan könnyű kb. 100 év alatt szúfi dervisrendből síita dervisrenddé átigazolni. Mindezen irányzati váltás csúcspontján Ajdán sejk (1460-1480) létrehozta a később évszázadokig hírhedt és rettegett kizilbas lovasságot (török: kizil bas = „vörös fej”, mely a Szafavida rend nagymesterének vörös turbánjáról kapta a nevét) amelynek elsődleges és legszentebb feladata a Szafavida dervisrend védelme volt (tehát gyakorlatilag szent lovasoknak, és hivatásos mudzsahedeknek számítottak) a későbbi Szafavida katonaállam alapja, katonaságának valóságos gerince lett, mintegy az állam többszöri megmentője, és vagy majdnem 300 évre magának az Oszmán birodalomnak a réme, mondhatni, hogy a következő 200 éven keresztül az oszmán állam legnagyobb ellenfele, hazánk, Magyarország többszöri szövetségese, elhozva egykori déli szomszédunk számára a folyamatos hódításokat lezáró akció rádiuszt keleti irányból is – amely nagyjából magyar variánssal egy időben aktivizálódott.

Érdemes tudni, hogy ebben az időszakban Irán az Eurázsia nagy részét akkoriban uraló, a velünk, magyarokkal rokon türk népek katonai és politikai irányítása alatt állt. Általában mélyebbre ható politikai változást az hozott, amikor egyik türk államot, vagy dinasztiát egy másik nomád típusú türk állam, vagy dinasztia váltotta, amellyel kapcsolatban azonban egy dolgot mindenképpen alapvetően fontos megjegyeznünk: csakis azoknak a türk államoknak volt tartós, hosszú élete, amelyek sikerrel integrálódtak bele gazdaságilag és kulturálisan Irán vérkeringésébe (lévén, hogy a közigazgatás a türk politikai uralom ellenére mindvégig perzsa kézben volt a kereskedelemmel és az egész gazdasággal, valamint a kultúrával együtt, miközben a türkök csak a katonai és a politikai ügyeket kezelték, a későbbiek folyamán a perzsa elit fokozatosan emelkedett egyre feljebb a politikai ranglétrán fokozatosan kiszorítva a türk elemet, amelyért pedig elsősorban a kulturális tényezők voltak a felelősök) ahogy történt ez a szeldzsuk türkök oguz türk, az Ilhanidák marék mongol elit által vezetett, lényegében nagyobb részt oguz és kisebb részt kipcsak türk államának, Timur Lenk (már nem annyira tartós, de Iránon nyomot hagyó) özbek turki államának, illetve a Szafavidák azeri oguz türk államának esetében – azonban elmondhatjuk, hogy mindezek közül a leges legnagyobb, legmélyebb nyomot Iránon az összes türk birodalom közül a Szafavida birodalom hagyta.

A Szafavida állam egy azeri türk (nomád türkmen etnikai alapú) síita állam volt, és kezdetben semmi köze nem is volt magához Iránhoz azon kívül, hogy a „Tűz földjén”, azaz, hogy (a ma is ezen a néven emlegetett, de Iránhoz 1812 óta már nem tartozó Észak-)Azerbajdzsánban jött létre, amely azonban a történelmi Irán részeként kezelendő. Az állam etnikai alapnépességét a Kaszpi-tenger nyugati részére a még a szejdzsuk, illetve a mongol időkben bevonuló nomád turáni délnyugati oguz türk lovas népek adták, amelyeknek leszármazottai mind a mai napig lakják Irán északi részét (létszámuk manapság nagyjából 35.000 000 fő, hozzávetőlegesen a mai Irán lakosságának majdnem a fele!) úgy, hogy még magában Teheránban is lehet akár még törökországi török nyelven beszélni (!) ahogy maga Ali Khamenei Ajatollah is azeri türk származású, és mind a mai napig beszéli is ősei nyelvét, az iráni katonai vezetők nagy része pontosan ezen tradíciók alapján türk származású, tehát nagyon fontos megemlíteni: ezek a népek mind a mai napig teljes harmóniában élnek együtt az iráni lakosság többi elemével, legyen az perzsa, vagy más egyéb. Közvetlenül a Szafavida állam születésével egyidőben már létezett két síita állam a mai Irán Nyugati részén, illetve a mai Irak, Azerbajdzsán illetve a törökországi Kurdisztán területén: ezek voltak a dicsőséges Hunyadi Mátyás királyunkkal is kiváló kapcsolatokat ápoló, valamint a több ízben is az Oszmán birodalom ellen a vele, illetve a Magyar királysággal szövetkező Ak – és a Kakakojunlu (török: „Fehér” és „Fekete ürü”) névvel illetett türk államalakulatok, azonban ezek (a többi sztyeppei nomád államhoz hasonlóan) rövid tündöklést követően viszonylag hamar felbomlottak. A Szafavida államalakulat ekkor még ezen államok parányi, Azerbajdzsán területén fekvő, még világos határok nélküli (nomád alapokon álló) föderális teokratikus részének, azon kívül pedig egyik szakrális központjának számított, azonban hatalma, és főleg ideológiai, vallási befolyása egyre inkább erősödött, majd végül az előbbiek bukásával emelkedett fel.